Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-03-01 / 3. szám - Zsadányi Mária: A krumplileves
— Késő van és én félek magamba, nagyon félek a sötétben. Az öregben telt az önbizalom, szeme homályos fénnyel tüzesedett, hirtelen még elébe tolakodott az asszonya ráncos képe, de István nem ijedt meg tőle, szinte hívta: jöjjön, lásson, nem vén ember ő még, pedig hányszor a szemére veti, dehát milyen is lehetne más a vén csoroszlya mellett. Lám, hogy elő tudta varázsolni ez a lány az eltemetett fiatalságot. És ment a lánnyal söt/ét sikátorok girbe-gurba sokaságán. Az utón a lány erősen tapadt hozzá és amikor elérték a házat, az öreg be is kisérte. Újból rozsdaszínű volt a hajnal, amikor István botorkáló lépéssel, hosszú út után elérkezett a Fehérlóhoz. Ott állt a szekér, álmosan libegett az abrakos tarizsnya a lovak nyakában és Berti gyerek mélyen aludt a zsákok között. Csendes poroszkálással indultak meg a lovak és jó darabot meghaladtak már, amikor rémület éledt az öreg szemlében. A százasokat kereste, a jó ropogós százasokat, de azok nem voltak sehol. Sem a kabátzsebben, sem a laibiban, de még a nadrágzsebben sem. Az öreg homlokát gyűrűsre barázdálta a gond felhője és újból elébe lépett a Mari néni képe. Szörnyű káromkodásba érett a keserűsége és hosszat serceintett a város felé, mintha ebbe a sercentésbe akarta volna minden megvetéslét belevinni. Újból vén ember lett, még vénebb, mint amikor elindult az asszonya mellöl'. Fonnyadt szájában már nem bodrozott a pipa, de nem is vette élszre. Bűnbánó jósággal gondolt a falura, Mari nénire és újból leköpött a szekér mellöl a földre. Mari néni a tornácra állít ki, ahogy a szekér befordult az udvarra. — Jó odamaradt kend! Legalább jól kött el a krumpli? István a ló hátára vetette a gyeplű szárát mialatt lelépett a szekérről. Csendes volt a hangja, igen csendes. — Nem falusinak való a város . . . Mari néni meghökkent, de, hogy észbekapta a szót, szint& örült is rajta. Arra Gondolt, hogy tegnap már egy pillanatra
