Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Balogh Ádám: Szeredai Mózes

SZEREDA! MÓZES

Régi idők szellője százéves történet foszlányait hozza elém.

Megelevenedik előttem egy gyerekkori emlék, amikor egy száz évvel ezelőtt megindult történetnek utolsó akkordját láttam.

Nagy temetés volt a csöndes Mester uccában. olyan, amilyet én még addig nem láttam Kivonult a tűzoltóság is és számomra az volt a legújdonságosabb látvány, hogy a koporsóra egy tűzoltócsákót helyeztek és a halottas kocsi mellett hat tűzoltó lépkedett égő fáklyával, pedig akit temettek, az egy galambősz hajú, Kossuth szakállú, igen csöndes, lassú járású szekeresgazda volt.

Nagy portája, sok gyereke volt az öregnek, akik között velem együtt játszó is akadt még, pedig unokái is voltak már olyanforma idősek.

Ennek az öreg szekeresgazdának történetét akarom most elmondani, ahogy azt később hallottam. „

Komáromi hajóácsok jártak odafent Trencsén vagy Túróc megyében és dereglyéhez való anyagot vásároltak. A kiválasztott fát, deszkát, mi egyebet mindjárt tutajra rakatták és vele együtt ereszkedtek napokon át a Vágón lefelé.

Egyik napon, csöndes, holdvilágos alkonyaiban halászlét főztek épen vacsorára. Olyat, amilyet csak a komáromi halászok, meg hajóácsok tud tak igazán jól főzni.

Most persze azt gondolhatja valaki, hogy egy kissé félrebillent a történetem szavahihetősége, mert a iutajon annyi száraz faanyag van, hogy