Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Reményi József: Magyar író amerikai naplójából. Lírai sorok a pragmatikus filozófia hazájában

arató örömre bukkant. Ekkor nem tűröm, hogy a legszebb vágyat bárki is kitépje szívemből.

*

Mennyi az olyan ember, aki kószált szavakkal cirkuszt játszik s a zsibbadt reményt megtéveszti!

*

Ugyan mi hiányzik, amikor a szomorúság idegesít? A harangvirág kék színe? A gyors iramú szelíd patak? A bazsalikom mosolya? Hiányzik a gerinces hit, Isten, aki mindenható, aki cinegében, verébben is örök titkokkal biztató? Hiányzik a zengő összhang, a világot átölelő béke nyugalma?

*

A minap szemem úgy nézte a kék eget, mint aki nem él a gépvilágban! Ez is csoda.

Egy ismerősöm arról panaszkodott, hogy felaprózza életét. Szegény, nem tudhatta, mennyire apró lenne élete akkor is, ha egységéből nem billent volna ki.

*

Ha lehetne, ezt üzenném mindenkinek: ember, ha sikoltó hangok füledbe zúgnak s a nagy sziklák között egyensúlyod ingatagnak látszik s rád borulnak a félelmek a lélekvesztő úton s már nemi tudod lidérchangon hívni az életet, akkor gondolj arra, hogy kosárban cipelhetnél málnát és körtét, ha szivedet nem tiportad volna össze, s galambot ültethetnél tenyeredre s álmaidra rátűzhetnéd a részvét gazdag virágát s illata lengene körülötted s elfelejthetnéd a sors minden átkát s felolvadná! a jóság-örömben.

*

Hadd lejtsenek táncot az életujjongó hangok idegeim padlóján! Dyonisis, diadal, diadal! Vidám Isten, dalolok! Az öröm zászlaját lengetem! Vidám isten, itt a kancsóm, veled iszom borom. Halotti toromat elfelejtem. Tegnap, Dyonisos, gyászban voltam, s sírbeszédet mondtam magam felett. Noha éltem, mégis holtan elterültem, s halott szemmel ontottam könnyeket. Vad táncot lejt bennem az élő dac, ha kö