Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-02-01 / 2. szám - Szabó Pál: Kaland a kültelken (Részlet az író Pénz és pénz c. regényéből)
a lábbelit. Nagyon jól ismerte Bori ezt a zajt. Nem azért volt suszternek a lánya. Az idegennek keresztül látszott a vászonfalon hajladozó árnya, amint a mester szerszámjai között kaparászott. Csakhamar megkondult a klingertégla és kongott, kopogott . . . A tégla kongása mellé dal is csendült. De ezt a dalt, vagy ehhez hasonlót nem hallott még Bori soha sem. Hallgatta, hallgatta Bori a dalt és mintha messze, nagyon messze az idő irdatlan távolában a füttyös Dán fütyörészne ... De egyszeriben úgy szétszakadt minden, mintha valaki ketté vágta volna. Az idegen elég hangosan mondta, még pedig magyarul: — Af . . . fene egye meg! — Püff. Valamit földhöz is vágott. Borinak olyan jó kedve volt, hogy hangosan felkacagott. Az idegen felugrott és tétován nézett szét. Aztán a vászonfalhoz lépett és femelte. De az kiakadt a szegből és lehullott lába éléi. Ott feküdt Bori az ágyon, nyitott könyvvel, kacagó szemekkel. Az idegen hiába hadart össze mindent a félvilág nyelvén, most nem tudott szólani semmit, csak állt szótlanul, mezítláb. Egyik kezének kisujából szivárgott a vér. — Nem való' gyermek kezébe a suszterkés, — kacagott Bori és felült. —Várjon, azonnal bekötöm., csak akassza helyére eztet a falat, — s az ágy végéhez nyúlt, ahol ott állta báróné csizmája a vártán. De a Bori keze is megakadt fele utón, mert csak most látta meg valójában az idegent. Most az is mezítláb volt, de ruhája olyan, eszkimószerű, vagy mintha indián törzsfőnök fia volna. És fiatal. Oh beh fiatal. . . Mindezt Bori egy szempillantás alatt látta meg, mert nyomban visszakerült a vászonfal a gerendára és most már az idegen árnya ült le mellé az ágyra. Lelkendezve húzta fel a báróné csizmáját, kétszer is megnézte, jól áll-ie. Aztán kilépett a vászonfal mögül. Akkorra már az idegen újra a kerekszékben ült és nagy szorgalommal kalapált a téglán. — Hát mit csinál maga itt? — kérdezte tőle csudálkozva. Az idegen felállt, meghajtotta magát aztán újra leült. — Remélem, — mondta., — remélem, — hogy abszolúte
