Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Dallos Sándor: Tolvajok

jobbára munkásasszonyok, akik hirtelen vesznek, megszámolják aggódva a visszakapott pénzt, aztán sietve osonnak haza, mintha valami nagyon szomorú, szűrke bogarak lennének — igen, szinte futnak óvatosan és magukba huzódzkodva, mint a bogarak — várnom kell hát. Nézegetek, mosolygok a házakat borotváló árnyékokon, egy rendőr közeigett arrafelé, türelmetlen arcot vágok hát s mikor közelembe ér, odafordulok az egyik járókelőhöz.

— Pardon,

uram, nem lenne szives megmondani, hány óra van?

S mikor megmondja, hogy negyed hét, grimaszt csinálok.

— Nem

éjdemes nőkkel kezdeni! Már több mint negyedórája várok!

Nevetnek rajtam s bár a gyomrom nem lehet nagyobb az öklömnél, olyan fintort vágok utánuk, mintha egy trigonometriai ábra lenne az arcom. Csupa tetterő vagyok, biztos várakozás, vadász mindössze, pontos céllövő, aki a vadra vár, sport az egész, erőjáték, olyan kamaszos tréfa. A bicegszem többet ér, mondom, mint az egész piac!

Két urforma jön. Egy csoport munkásember, asszonyok, lányok a gyárból s a mozgalomban igazán nem mondhatom, hogy boldogtalan vagyok. Olyanokat mondok a lányoknak, hogy csak! Megkezdődik a pék körű! az esti roham, mind többen érkeznek, s egy kis lány jön, olyan rongyoska és kopottka és didergő, olyan kis sápkóros vacak, mint mi hívjuk, ha úgy fiatal férfiak együtt vagyunk, kék kendő van a fején fehér pettyekkel, valami rossz szvetter, a szeme szűrke, az álla hegyes, a kis keze hosszú, csontos és sovány — a kezeket veri meg legelőször a nyomorúság — s az arca olyan, mint egy család elpötytyentett sírása. Valami olyan panasz, olyan belső