Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)

S mikor már hó villant s a hűvös nádas alján ott járt a tél, örömünk fagyott, kedvünk illant, megemeltük a kalapot, a ragyás kis vadorzó telelni ment s én beköszöntem az első tanyán, hogy itt vagyok lám a nyughatatlan.

A tanya fogadott, megölelt, jobb volt ő, mint az emberszívek, s karácsonykor már csend volt bennem: a tehenek szeme melegített.

Hét tehén volt, hét meleg állat, mellettük élve így teleltem: olaj mécs, istálló, citera, könny, magambatérés, és minden éjjel titkon a könyv, egyetlen néma vigasztalóm.

A gazdám benn párnákon aludt s asszonya keze, mint a háló kötötte a szívét bogra.

E nagy parasztnak roppant marka volt s búzája, kútja. Úgy vitte sokra, hogy már vad nagyapja is sokszor surrant a ködbe lopva s így urak barátja lett tán hat tinóért. Jött morogva rám egy hajnalon s mécs fénynél keltünk piszok bírókra: ő a falum erős fia s én a kivetett.

Emlékszem még e tusára,

a bús haragra, a riadt kutyákra, ahogy tomboltunk kinn az udvaron. Szemünkön ült az ősi hályog,