Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Az őstehetség

a kezén?! Eleinte vastag nembánomsággal felelgetett a szokatlan kérdésekre, később kétkedve, vájjon jól beszél-e, nem-e röffennek össze a háta mögött? Majd meglapulva figyelte az érte, körülötte, miatta összecsapódó vitafeíhőket. „Tanulni kéne magának Vajkó barátom" — „csak őrizkedjék a kultúrától, épp ezt az áldott primitívséget nem szabad megbolygatni" — „sokat, erősen tanulni, hogy csiszolódjék, kitanulja a fortélyokat, mert a tehetség magában nem elegendő" — „csak táplálkozzék a saját ősi faji ösztönéből, merítsen saját ősi erejéből, nem kell idegen befolyás" — „külföldre menni" — „a porhanyós, jóízű anyaföldhöz rögződni", „Európa, Európa", „vissza a barázdák közé"!

Gyanakodva, tág fülekkel itta be e szavakat, az értelmüket nem tudta pontosan, de érezte, hogy valaminek a közepébe került és résen kell lennie. Mikor aztán a képei — a pakkolópapírra’ pingált mezők, lankák, mostoha földek, kemény asztagok, ringó, remegő búzatáblák, — odakerültek a múzeum falára, ahol kincseket mutogatnak ezüstpénzért, egyszeriben megfordult vele a világ, mintha valami ördöngösség történt volna: az ég lejött a földre, a földi dolgok égre röppentek s Vajkó Gábor támolyogva indult el az öntudat kacskaringós ösvényén és akkor is önmagához tért meg, ha másfelé vette az útját . . . Földet jelentett neki azontúl minden, jó zsíros hazai földet: ha a miniszter ellátogatott a kiállításra és kegyesen szóbaereszkedett vele, két hold lucernást érzett ki a kézszorításból. Ha grófok hívták meg villásreggelire, a raffinált ételeik párái mögül frissen trágyázott új földek lehetősége csiklandozta az érzékeit. A plakátok, újságcikkek soha nem hallott jelzőit túlharsogta az elképzelés, hogy amerre csak szem ellát, egytagban lesz omlós, fekete tulajdon földje . . . Mindaz, amit itt beszélnek művészetről, meg tuggy Isten miféle magasabb célról, kitalálás, uraknak való tréfa, a szegény ember csak azt nézze, hogy minél több föld gyűljék köréje . . . ebben a vicsorgó földéhségben Vajkó Gábor szíve felmászott a homloka mögé s ott hasalt, mint házőrző eb, csaholva, kezet nyalogatva. Agyafúrt paraszti ésszel tudta ő, hogy nem szabad eltanulni a városi módit, az urak szokásait, a finom beszédet, hiába esik már-már nehezére mitsem tudni a világ folyásáról, döngő lépésekkel kell tovább menni az aszfalton, ügyet sem vetve a színes könyvekre, melyek ott virítanak a kirakatok üvegtáblái mögött: a csizmát