Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)
daloit nekem, mentünk a puszta felé apám után valahova apáink nyomain. Azok aludtak ott vak szemekkel, szorított fogakkal, hol elnyelte őket jeltelen a mélység és a szolgaság... Mintha kicsi darab kenyerem most is szorongatnám, ingatag kezemmel a megszáradt útravalót... S poros lábunkon messze bolyongtunk. Széles nálunk az urak földje. Délben már láttuk apámat. Élt. Nagy könyvei feküdtek erre-arra a kunyhó gazában, nem olvasott, ült, várt bennünket szeretettel. Anyám szétbontotta lassan, amit hozott: szilke ciberét, fehér gyoícsinget, pipadohányt, meg Ács Laji bojtárunknak az új klanétot — és panaszkodott, hogy elviszi mind a kicsi csirkéket a dög, hogy fürtöt nem hoz a szőllőinda s hogy én nagyon, nagyon vézna vagyok, sok értem az aggodalma, mert egyetlen szerelmem a disznófertő ... S apám pipált, anyám beszélt, aztán ballagtunk, megnéztük a Korhány vízét, mibe két bárány belefulladt, este kívül háltunk a kunyhón, kurta ingemmel takaróztam s csak a csillagok látták jövendőmet... S hajnalban békével tértünk vissza,
