Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Neubauer Pál: Ezer esztendő egy nap. Részlet "A hiányzó fejezet" című új regényéből
tők nyitva voltak, különben magad hogyan juthattál volns egészen a hálószoba küszöbéig? — És a hátsó kapuk? Vák szólj! — Hogy kérdezhetsz ilyet? Hiszen tudhatod; hogy ezt a kaput évtizedek óta nem használjuk és sohasem nyitották ki. De utánanézek ... Az ablakhoz lépett, de csak egy pillanatig tekintett ki. Hangos kiáltás szakadt ki szájából:-— Nyitva áll!... Én bezártam szemeimet és amikor kérdésekkel ostromolt, hallgattam és úgy tettem,, mintha újból ájulásba estem volna. * Velence gyászba öltözködött és Marco utolsó útját készítette elő. összehasonlíthatatlanul pompázóbbnak akarták, mint amilyen harminc esztendő előtt a bevonulása volt. A ház alkalmazottai mindenről hírt «adtak nekem. A palotát többé nem hagytam el, s a szobámból is csak rövid időközökre mentem ki. Mindig a fehér majom nyomait kerestem, pedig sehol sem voltak észlelhetők. Engem mindenekelőtt megkíméltek a vizsgálat folytatásától, mert most minden figyelem a gyászünnepségre összpontosult. Közben időm volt arra; hogy mindent átgondoljak,, s ^menynyire lehetett, ki is használtam az időt, de a dolgokra nem tudtam világosságot deríteni. Egy bizonyosságom azonban volt: a kézirat, Marco Po'o egyetlen teljes kézirata. Ha eltemetik, nem fogok addig pihenni, amíg meg nem találom. így következett el a temetés napja. Erről annyit írtak,, hogy nincs mit hozzáfűznöm. Uramat a San Lorenzo öreg templomában helyezték örök nyugalomra«. Kedvenc temploma volt s végrendeletében gazdagon gondoskodott róla. Egész Velence olyan volt ezen a napon, mint egy óriási orgona: fekete bársony és brokát takarta a faliakat és gondolákat, és mialatt az előkelő nemzetségek férfiad és hölgyei mélyen lehorgasztott fejjel utoljára alkották Marco Polo kíséretét, »ai harangok százai kongtak szörnyű kardalt, olyan volt kongásuk. mint a gonoszt kiátkozó szózat. Mert a hirtelen halál, melynek okát nem tudták megállapítani, nyugtalanított«’! az egész lakosságot. Kilétemet rejtve kihallgattam egyszerű emberek beszédét és nagy rémülettel kelltett megtudnom, hogy senki sem hitt a természetes halálban. A Pólók, de különösen az én megboldogult uram, Velence számára mindig, legendás alakok voltak,
