Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Neubauer Pál: Ezer esztendő egy nap. Részlet "A hiányzó fejezet" című új regényéből
év múlva újból megnyitja kapuit, s a jó Isten tudja, mi minden kerüli napfényre ... A bámészkodók és naplopók kiváncsi arca elváltozott: >az a tudiat ragyogott le róluk, hogy megérezték a pillanat jelentőségét. Mindenfelé Marco Polo nevét suttogták, mindenütt még csodálkozóbb, még meglepettebb tekintetek ámultak: hihetetlen gazdagságról beszéltek, amit hajójával hoz; arany edényekről, drága kövekről, gazdag ruhákról, pompás kelmékről, különös állatokról, rabszolgákról!, csupa olyan dolgokról, amelyek egy ismeretlen világból származnak. Egyik óra a másik után szállt tova. Velence úgy tele volt nézőkkel, mint valami amfiteátrum. He'yükön otthonosan letelepedtek, szigorú elhatározással, hogy az éjszakát is itt fogják átvirrasztani. Mert ilyen színjátékot, tudták, csak egyszer láthatnak az életben, de azt is tudták, hogy ez a valóság minden legendánál szebb lesz. A fiatalok gyorsan megszervezett futárszolgálatot végeztek az éléskamra és a háztető között, az öregek ezalatt a helyfentartók szerepét látták ell A napsugarak már ferdén kezdték érni üi várost s az arany korong a láthatárhoz közeledett. Velence képeskönyvvé változott, amelynek lapjait lassan lapozzák a tömeg szeme előtt. A dogé a nagytanácstól körülvéve fekete díszpalástban kilépett palotájának ajtaján és kimérten mentaiszőnyegeken. Húsz lépés után megállóit és a nagytanács tagjai menetoszlopba sorakoztak föl. Nyomukban húsz szűz koszorúja következett, hullámos, átlátszó fátyol födte meztelen testüket: szűzi meztelenségüket a legdrágább ajándék gyanánt hozták a nagy velenceinek. Karjukon rózsák és ritka virágok voltak. Egy díszruhás ceremóniamester hófehér paripát vezetett a dogé elé, de a dogé nem szállt föl1 rá;> mert a paripa Marco Polo részére volt szánva. Ezen a lovon kell bevonulnia városba és maga a dogé gyalogszerrel fog mellette haladni, hogy ezzel nyilvánítsa legmélyebb tiszteletét iránta«. A palazzók varázslatos egyidejűséggel nyíltak meg s a nemes rendek beszálltaik a várakozó gondolákba. Az öregek és ifjak, asszonyok és férfiak legpompásabb köntöseiket vették föl s a falakba beépített titkos szelencékből olyan ékek kerültek elő, amelyeken a lassan lenyugvó nap ferde sugarai ezerszeresen megtörték és szivárványfényükkel elvakították a tömeg szemét. Ó, eme tízezrek közül senkinek nem volt sejtelme erről a pompáról, amit Velencének hívtak... A ferde sugarak kévéje úgy állt mozdulatlanul a város
