Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Fiedler József: Cassovia, anno domini 1706…

múlt puhán a férfitest vállsebéhez. Aztán gyolcspólya fehér vonala villant és a lány arcán is mosoly világított. _

— így,

most aztán csak maradjon veszteg kegyelmed.

A férfi szabad keze a keze után nyúlt:

— Köszönöm

...

A lány arca bíborba gyulladt.

— Nincsen

mit köszönni ezen.

Halkan szólt és szavától mosolyra derült Esze Tamás arca is.

— Nincs

é? Ha te nem vagy, ebmódra vesztem volna el bizonnyal.

— óh,

ne mondjon ilyet kegyelmed!

Nem mert a férfire nézni. Gyorsan igazított még valamit az ágypárnán. Esze Tamás egészséges karja utána nyúlt mostan és magához hajlította a fejét. Szíve szédülve hagyott ki egy dobbanást. És ebben a dobbanásnyi kurta időben csók csattant az arcán.

Aztán, mintha ködön keresztül jönne, megint nevetett Esze Tamás.

— Gyógyulok

már hugám, mert megjőve a csókoló kedvem is!

Hettner Lőrinc uram a konyha asztalánál ült és pénzt számolt.

— Jövőre

lealkuszom a magistrátusnál a hatvan magyar forint árendát. Negyvennél többet úgy sem ér meg ez a Lőcsei ház.

Az asszony rozsét rakott a tűzhely kürtője alá és csak bólintva hümmögött választ.

Kata bejött és letette a véres vízzel telt lavórt az egyik pad alá.

— Jobban vagyon már Esze Tamás uram, — újságolta és arca piros volt.

— Már megint te mentél hozzája! — dohogott Hettnerné asszonyom. — Miért nem Borát küldted inkább?

— Nem lehet Borára bízni azt!