Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Fiedler József: Cassovia, anno domini 1706…

Feje felett keskeny csíkban a tiszta, szeptemberi éjszaka kéklett. Itt-ott csillag is hunyorgatott, mintha fényes pitykegomb lenne nagy menneyi palástom. A távolban megszólalt a Szent Erzsébet-asszony templomának órája és nyolc ütést kondított bele az estébe.

Esze Tamás még mindég az égi csillagokat nézte. Kiszemelt magának egy fényeset közülök.

„Ez világít Tokaj felett is és talán az udvarháznak ablakából is ezt nézi most valaki..." — gondolta és sóhajtás szakadt ki belőle.

Valahol ajtó csapódott.

Rezedavirágnak szaga illatozott fel mellette és egyszerre ott állott Hettner Kata az oldalánál.

— Talán

bizony a csillagokat számlálja kegyelmed? Szeme kérdőn kerekedett a tisztre. Az mosolygott.

— Valahogy

így vagyon hugám.

— Oszt

mit számolt ki belőlük?

— Hogy

vájjon lészen é még életem holnap?

A lány megriadt:

— Csak

nem akar meghalni kegyelmed?

— Az

ilyen magamfajta katonaember sohasem tudhatja, hogy mikor 'borúi reája az örök sötétség. Különösképen a mostani napokban, amikor obsidió vagyon készülőben.

— Obsidió?

— Igen.

— Hát

mégis igaz a hír?

— Igaz

bizony hugám ... Két nap sem tellik bele és itt lészen Rabutin generális uram a város alatt.

Lehet, hogy szél támadt valahol, mert Kata összeborzongott. Köténye alá rejtette két kezét, hogy meg ne lássék a remegése. Arca is fakóra sápadt. Alig tudta azt az egy szót kinyögni:

— Istenem

...

Esze Tamás mulatott az ijedelmén:

— Te

azért ne félj hugám. A fehércselédeknek nem lészen bántódásuk.