Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Keller Imre: Liszt Ferenc az ember és a művész

gyár karakterű és magyarnak szánt művein kívül (Sz. Erzsébet legendája, Hungária stb.) azonban más kompozícióiban is megüt magyar hangokat (Krisztusban a három királyok indulója, Mazeppa), mert ez lényéből akaratlanul is kitört. Élete vége felé, mikor a „magyar portrékat" (Széchenyi, Deák, Mosonyi stb.) írta, utolsó rapszódiái, a „Csárdás obstiné" stb. feltűnő és a német esztéták számára érthetetlen módon, úgyszólván kizárólag oktávokban, kettős oktávokban készültek. Ezt, úgy érezzük, nem lehet mással, mint lelki atavizmussal magyaráznunk, amikor a magyar lélek a maga monodisztikus (egyszólamú) megnyilvánulását öntudatlanul elégnek érzi gondolatainak kifejezésére. Épp ilyen megnyilvánulásnak látjuk a szimfonikus költemény egytételes formáját (rögtönzésszerű, rapszódikus és felépítésében mégis kerek egész). Lényegében szinte azonos a nagyszónok művészetével, aki sokszor egy beszédben — és nem a beszédek sorozatában — mondja el gondolatait és bizonyítja igazát.

Liszt Ferencnek ez az önkéntelenül használt magyar zenei gondolkodása és kifejezési módja arra mutat, hogy Liszt még gyermek korában magába szívta a magyar lelket, melyet külföldön sem tudott elveszíteni, elfelejteni, ellenkezőleg hozzátapadt és alkalom adtán ki-kitört szívéből, kipattant gondolkodásából, mint a virág a bimbóból, mely bimbó annak a talajnak köszönheti létét, születését, melybe gyökerét elültették.

Mint lángeszű gyermek hagyta el magyar hazáját. Ifjúságának első tizenöt évét Párisban töltötte. Abban az internacionális Párisban, melyben kozmopolita nézetek vették körül, kozmopolita barátok és művészek alkották társaságát. Szédítő dicsőségének minden jelentős részlete itt Párisban született meg. Itt tanult meg szeretni és szenvedni. És mégis — ő maga írja:

— Midőn emlékezetem a múltba vitt, bepillantottam lelkembe és kimondhatatlan gyönyörrel fedeztem fel