Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-11-01 / 9. szám - Kritika - Artinger Imre: Genton István: Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig

réti szempont, az állandó összevetés és az időszerűség kíméletlen érvényesítésével. Módszere kétségtelenül megteremti művészetünknek az európai szándékokkal való összefüggésének kristályos áttekintését, de rendteremtő magatartása kiöli azt a feszültséget, azt az örök izgalmat, a csodavárásnak azt a lehetőségét, amelyet a magyar festészet heroikus vergődésének nyújtania kellene, amikor a történetét olvassuk. Ez azonban a mi szubjektív szempontunk, amely talán nem is egyeztethető össze az exakt tudomány kialakult módszerével. Mi a szellemtörténeti háttérben egységes anyaggá gyúrtuk volna az egész kavargó magyar szellemi életet, bízván abban, hogy a különböző szellemi területeken küzdő törekvések egymást keresztülkasul ható birkózásából még elésebben világlott volna ki festészetünk nagy jelentősége.

Mondottuk, Genthon könyvéből elsősorban a tudós szól hozzánk. Hangja azonban nem színtelen katédrahang. Van benne szenvedély is: a felismert vagy föltett igazság határozott kimondásának szenvedélye. Stílusa szerencsésen egyenetlen, lendületeivel és eséseivel ringat, szabatos a definíciók értelmében, majd zsurnalisztikusan pongyola, tömör és széteső, vakmerőén színes és szürkén meghúzódó. Kétségtelenül egyéni stílus, amely sodró áramlásával sokszor a kötetlen beszéd illúzióját kelti. Gyakorta retorikus, de akkor is érzékletes. Eleven irama könnyebb képzavarokon is merészen száguld keresztül s hasonlatainak kellemes elegánciája a francia írásmód természetté kerekedett választékosságát éri el. <E hasonlatokban nagy szerepük van a szemléltető természeti képeknek, de a modern technika és a gazdasági élet kifejezéseit Is bőven értékesíti bennük. Amikor Genthon egy-egy festmény látványértékét zabolázza fogalmi nyelvre, ezek a hasonlatok telítik meg érzékletes tartalommal az elemző szaknyelv szükségszerű homályát.

A stílusnak életteljes egyenetlenségével szemben