Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-11-01 / 9. szám - Ifj. Dudich László: Udvarlás, esküvő és lakodalom az izsai magyaroknál

látni ügyességét és életrevalóságát — már korán reggel hozzákezd a mindenfelől kölcsönkért edények, tálak, tányérok hazahordásához; az már az ő kötelessége. A használatért cserébe mindenkihez kalácsot, vagy süteményt visz. Ekkor mutatkozik be menyecskefejjel először a falúnak s azért ilyenkor őt utcahoszszat megbámulják.

A házasságkötés utáni első hetekben a fiatalok a menyecske szüleinek házába, „haza" járnak aludni; ilyenkor este s reggel egymást kezét fogva s lóbálva — mint a kis iskolásgyermekek — de sohasem karonfogva mennek haza s vissza. Épen ezen oknál fogva a menyecske ruháját s hozományul kapott bútorát (ládát, sublótot, vagy „fennállót", vagyis szekrényt) az esküvő után csak pár héttel viszik el a vőlegény, vagyis ifjú férj házához, a legtöbbször minden feltűnés nélkül. Némelyek azonban ezt a műveletet vasárnap d. u., mikor mindenki kinn ül az utcán, csengőkkel és pántlikákkal feldíszített lovak által vont kocsin és hangos nótaszó mellett végzik; ilyenkor persze nem a legrövidebb utat választják, hanem előbb végigrobognak a falú főbb utcáin s csak azután térnek be az ifjú férj házának udvarába, hol egész kis lakzival fogadják őket.

Az új menyecske — különösen, ha a „jussot" viszi magával — szeretetteljes fogadtatásban részesül, bár az idők folyamán kevesen közülük tudják elkerülni az anyósukkal az összetűzést. Ennek oka azonban tényleg sokszor keresendő a menyecskében; főleg, ha leánykorában otthon nagyon elkényeztetve nevelték őt. A vőnek ment legény helyzete — ki tehát benősült a felesége házához — már nem olyan rózsás, mit találóan fejez ki két izsai közmondás: „Aki vőnek megy, az egyúttal kutyának is megy!", és: „A vő az ábécében is az utolsó." De azért sok háznál érdeme szerint azt is megbecsülik s különben is nagyon kevesen mennek el vőnek