Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-11-01 / 9. szám - Sáfáry László: Látófa (vers)
LÁTÓFA Magas látófa áll a földeken, a csősz itt őrködik, ha van mire, most fehér köröskörül az egész láthatár, esik a hó, lépéseimnek sincsen már nyomuk. A hó alatt most pihen a föld, a meleg földben nő a csira... A világ már régtől régen teremti önmagát, forró szelek suhantak át e tengeren, teremtő porszemek hulltak alá itt a földeken s amott a dombok szikláira, mégis hiába lesz az aratás, kevés embernek lesz kenyere, hiába lesz a szüret, kevés embernek lesz bora. A teremtés munkája elakadt, nem elég lesni a napot, esőt, az időjósok jelentéseit, a szelek szárnyán sem jön teremtő, finom homok. De porszem vagyok, porszem vagy te is, és mindannyi ember, ki jobbat akar, nem hiába hulltunk az életbe a határtalan időből, a teremtés munkája folytatásra vár, az idő parancsát nekünk kell teljesíteni! Akár lágy homok leszünk, akár viharként fogunk a földre rázuhanni, derékba fognak törni a korhadt fák és a korhadt emberek!
