Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-11-01 / 9. szám - Sebesi Ernő: A különös kibic

pedig ott ült, megelégedetten a beteljesülésnek, a rehabilításnak minden izgatott nyugalmával.

— Ha

most az ismerőseim látnák ezt, —ment benne végig egy óhaj és felderült az arca.

— Pardon,

csak telefonálni megyek, nagyon sürgős, — mondta a partner visszatartott lélegzettel és eltűnt a fülke irányában.

V.

A többiek is elhagyták és a koldus észre se vette, hogy magára maradt. Ö ott ült a sakktábla fölött, lázasan dirigálta a figurákat, közben észre se vette, hogy a főpincér visszacsúsztatta a kávéja mellé, amit kéretlenül kapott, az ablak árát. Ö csak továbbra is játszott és azt hitte, hogy a végzet küzdőterén most az ő kezében futnak össze a diszpozíciók összes szálai, hirtelen az elsodort híd roppant íveit látta maga előtt. Egy pillanat alatt éveket fiatalodott vissza és játszott csak játszott... Mintha mindenkit kilőttek volna körülötte, ő csak tovább is kitartott a posztján és rendelkezett korlátlan hatalommal. Az élet hadállásairól volt itt most szó s neki nem szabad megfutamodni. Fejében hatalmas áradat zúgott, mint akkor, midőn a hídjával elúszott a szerencséje, a jelleme, a mindensége. De a zugás fölött ott csilingelt egy kis hang, egy édes zengzet, amely visszavezette a másik partra, ahová most visszahívta az élet szeszélye.

Messziről már csak egypáran figyelték megdöbbenve. — Régi sorsa támadt fel, — gondolták a vendégek. Késő délután volt, amikor magára eszmélt. A kávés csésze üresen meredt rá, egy lélek nem volt körülötte. De őt nem bántotta ez a magány. Öt már semmi se tudta megalázni. Szégyelte, hogy túl volt mindenen. Csak az fájt neki, hogy szökevénynek érezte magát. A régi, számára meghalt világba gyáván, de mégis csak visszakivánkozott s most az új közösséget is megtagadta.