Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-11-01 / 9. szám - Máriás Imre: Simon Péter új ruhája

szép ruhát, mint az övé, senkin se látott. Ebédelni vendéglőbe ment. Nem kifőzésbe. Nagyon előzékenyen szolgálták ki. Látta, hogy úrnak nézik. Bőkezűen adott borravalót.

No, de most mit csináljon?

Unta magát. Haj, ha Juliska vele volna! Most a Zúgligetben lennének. Eh, mit! Kimegy egyedül. Legalább jó levegőn lesz.

Kint is únta magát. Szeretett volna néhányszor egyegy csinos leányt megszólítani, de nem mert. Hátha úrilány? Akiről meg látszik, hogy cseléd, csak nem szólítja meg. Ma igazán nem illene hozzá. Unalmát jónéhány pohár sörrel enyhítette, s mikorra este visszakerült a városba, már egész jókedve lett. A Körúton nem is csodálkozott önmagán, amikor hirtelen betért egy mulatóhelyre.

— Ide

méltóztassék, ide parancsoljon, — hangzott az udvarias pincérek invitálása.

— Feketét

a nagyságos úrnak, — adta tovább Péter rendelését a főpincér. Péter mellén megfeszült a mellény. Feketét a nagyságos urnák! És ez a nagyságos úr ő! Ezt még senki sem mondta. Még ma sem.

És a nagyságos úr a fekete után báritalt, a bárital után pezsgőt rendelt. Egy pillanatra ugyan átvillant az agyán; kár volt minden pénzét magával hozni, de azután megnyugodott. Zavaró gondolatok helyett inkább azzal a kis táncosnővel foglalkozott, akinek a kedvéért a pezsgőt rendelte.

— Igaz,

hogy báró vagy? — kérdezte a kislány és Péter maidhogy azt felelte: Nem báró, hanem gróf! De nem szólt semmit, csak mosolygott és óvatosan széke alá húzta ballábát, amelyen a repedéses cipő volt. Sőt. a balkezét is lehetőleg eldugta. Az ujjakon nagyon látszik a tűszúrás. Reggelre már nem is grófnak, hercegnek, vagy olyan nagy úrnak érezte mágát, amilyen tán nincs is a világon. Autón robogott volna haza, ha maradt volna akár egy krajcárja is.