Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-11-01 / 9. szám - Kovács Endre: Politika és irodalom

megállapítani, hogy az irodalom berkeiben mindjobban meggyőződéssé válik ennek a lejárt irodalompolitikának az egyoldalúsága. Maga az az ország, melyben a pártkritikátlanság talán a legtöbb engedményt tett a művészi elv rovására, a szovjet emelt védőgátakat az irodalom elsekélyesítése ellen. Az orosz írók kiválóbbjaiban, így elsősorban Gorkijban győzött a művészi hitvallás és az új orosz irodalom vezető eszméjéül a művészi kidolgozást emelték. Úgylátszik, mintha az irodalmat nem lehetne világnézeti csoportok klikkérdekeinek szolgálójává tenni. A művészet, mely olyan régi, mint az emberiség, ha egy időre ellankad is, idővel kitör és szót kér. Manapság ott tartunk, hogy úgy jobb-, mint baloldali körökben, már ahol még az irodalmat egyáltalában komolyan veszik, erősen él a vágy a művészeti reneszánsz után. A nagy irodalmakban, így elsősorban a regényirodalomban, megint a nagy kísérletezések korát éljük s az írói eszközök állandó gazdagodásának vagyunk szemtanúi. (Érdemes megjegyezni, hogy nálunk éppen az a Babits Mihály, aki legutóbb is világirodalomtörténetével a tendenciamentes irodalom papjának mutatta magát, regényeivel a legnagyobb horizontot jelenti az egész új magyar irodalomban s társadalomkritikai rajzával egyáltalán nem marad azon írók háta mögött, akik magukat olyan szivesen tüntetik föl tendenciózusoknak.

Ha igaz a régi mondás, hogy „indignativ facit versum", úgy kétségtelen, hogy nem egy alkotás született meg az író felháborodásából, melyet a kor igazságtalanságai láttára érzett. Eötvös „Falu jegyzője" klasszikus példa erre. S ha már felháborodásnál, indulatoknál tartunk, el kell ismernünk, hogy a politikának, mint minden egyébb életjelenségnek, joga van ahhoz, hogy indulatokat keltsen az íróban. A politika ugyanúgy lehet szimuláns, mint a szerelem vagy bármi más. Vigyázni kell azonban arra, hogy a politika ne borítsa el az író agyát és ne váljék erkölcsi igazolólevéllé