Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Tamási Áron: Haszontalan vértanú
HASZONTALAN VÉRTANÚ Valahol a tengerektől messze, arany és kék színek között, volt egyszer egy ország. Szegény, balsorsú ország vala, de különös történeteknek és isteni bolond embereknek helye. Sok búbánat, sok halál és sok bor volt ebben az országban. És vala temérdek templom is., mert arany helyett Isten szóia a földből és kövér búzák helyett végzet termett a mezőkön. Csak ment a bolygó ember ebben a különös országban sok napokon keletre és sok napokon nyugatra; és ment északra és délre s megálla a tiszta faluk felett a hegyen és mondá: — Bezzeg három templom is van! Aztán valahol, a nagy fenyvesek között, elérkezék Halálfogadó falujába, ott megálla és megütődék s szóla: — Bezzeg itt egy sincs! Hogyan is lett volna, mikor csak száz esztendeje építették ezt a falut valami favágók; s akkor is csak emlékezetéül annak, hogy meggabajodának a fenyők illatától. De mindenki rájön, hogy építenie kell templomot egyszer. S rájöttek a halálfogadósok is, amikor feküvének a haláloságyon. Mert hívtak volna papot, hogy az Isten elé elkészítse őket, de papjok nem vala. És harangoztak volna, hogy toronvbéli muzsika mellett igyezzenek a lelkek a mennyek felé, de nem vala harang, mert nem vala templom s a templomnak tornya sem vala. Azonban erőszakos emberek lévén, így is meghalának. Csupán hét öreg maradott meg s hét fiatal s a tizennégynek összesen hét fehérnép. De 'elég is vala nekik. Az öregek azzal tölték úgyis minden idejüket, hogy a megholtak végakaratát kiáltották, járván éjnek idején és nappal a falut és a határt. — Templomot építsetek! Nem mozdult senki! S ekkor ők leülének egy diófa alá heten és elegyezék, hogy odahívják a fiatalokat is feleségeikkel együtt.
