Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

nálok mondják. Nyomban következett rá a meghívás Brünnbe, Pozsonyba. És őszre lekötötték Bécsbe és Berlinbe.

Huszonháromban indult amerikai útjára.

Akkor még nem tudta, hogy egy évtizedre szakad el szülőföldjétől.

A kis pocakos amerikai kétségbeesett igyekezettel kérlelte:

— Csak

még egyet művésznő, könyörgöm. A közönség őrjöng, szétszedik a színházat. Az amerikai közönséget ismerni kell. Naiv gyermek, kedvében kell járni. Ne bőszítsük magunkra.

— Nem

és nem. Két ráadást adtam, holtfáraat vagyok. Hetenként három koncert. Minden erőmet kiszívja.

— De

meg is fizetem, — húzta ki önérzetesen a pocakját mister Death. — És ha most kimegy akármilyen semmiséggel, külön 200 dollár.

— Semmiképen.

Lizzie, készüljön, öltözünk.

A komorna már megtette az előkészületeket úrnője átöltöztetéséhez. Az ajtó most felpattant s nagy robajjal rontott be az egyik rendező.

— A

közönség nem mozdul a helyéről. Ott áll mindenki és tapsol, mint az őrült, összeomlik a színház.

Az ajtóban most lárma támadt. Az őrtálló vitatkozott hevesen valakivel.

— Senkinek

sem lehet hozzá bejutni. Szigorú parancsom van . ..

— De

az ördögbe is nekem be kell jutnom. Engedjen, vagy félrelököm. Én a művésznő ismerőse vagyok. A Hungárián. Beszélnem kell vele.

A zűrzavaros lármából csak ez a szó ütötte meg Ágnes fülét: Hungiairian.

— Kicsoda

ez az ember? Nézzék meg!

Az ajtó feltárult s a jövevény az adódott helyzetet jól használta ki. Félretolta az őrtállót, a keszeg rendezőt s az impresszárió pocakját és ott állott Ágnes előtt. Magas, kissé hajlott termet, elviselt szmoking, borostás arc, megzavart, riadt szem, homlokba csapzott haj, de azért az első pillanatban ráismer.

— Feri,

az Istenért, te vagy? Mi történt veled?