Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

mat keltő,

ostoba mosoly rajta, amely akkor szökik az ember arcára, ha tilosban érik, s nagyon szeretne kimagyarázkodni.

Megszólalt.

— Engedelmet.

Bocsánat, hogy idegen udvarra tévedtem.

Már ott állt a verandán s levett kalappal, udvarias meghajlással bemutatkozott.

— Kropács

Rudolf, adófelügyelő. Kérem, nem hivatalos ügyben, — tette hozzá mosolyogva.

— Tessék

befáradni, — invitálta barátságos szóval az öreg.

A vendég számára is pohár került és koccintottak.

— A

háború alatt kibetegedtem és az új uralom is átvett s most néhány napja itt vagyok a faluban, adóösszeíráson. Vacsora után sétára indultam, ezen a szép estén. Elkerültem a Dunáig s a mocsár partján jöttem vissza. A park előtt megállított a zene.

Egy pillanatra elhallgatott. Szeplős arca komolyra vált, meghúzódott. Szinte ünnepélyesen mondta:

— Én

bolondja vagyok a zenének. Magam is hegedülök, konzervatorista

voltam

és szép jövőt jósoltak mestereim. De hát szüleim nem bírták, reális pályára kellett mennem, így kerültem a berni uradhoz. (Adóhivatal.)

Sóhajtott.

— Régen,

legútóbb hat hónapja Prágában hallottam jó muzsikát. Míg ma este . . .

Lassan beszélt, mintha minden szavának külön nyomatékot akarna adni.

— Valóságos

reveláció. Egy Istenadta nagy tehetség, egy tökéletes művész szórta ki hangszerén a tavaszi estébe a legcsodálatosabb gyémántokat. Tessék elképzelni meglepetésemet, megdöbbent lelkesültségemet. Ez az Isten háta mögötti fészek, engedelmet, távol minden kultúrától, civilizációtól. Nincs vasútja, még csak autóbusza sincs. Földszagi parasztok, a korcsmában nehéz, zsíros ételek. És akkor itt, a tanyai éjszakában, felcsendül Bach, Wieniawski és Korzakov s hallok egy ismeretlen remeket, benne az emberiség minden fájdalmai, minden panasza. Ne tessék rossz néven venni, ha belopóztam s megloptam ezt az éjszakát. Igazán, nem akartam zavarni s csendesen tovább álltam volna . . .

— De

hát ne tessék mentegetőzni, igazán örülünk a