Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

szeret és eljön értem és eljön velem messzire . . . Apus, én szeretem, én még mindig szeretem és ez nem lehet ok. hogy elitéljük, hogy eltaszítsam magamtól . . .

— De

ez lehetetlen, kis lányom. Gondold meg!

— Hátha

azért választotta ezt az utat, mert máskép nem tudott volna hazatérni. Ez mindent megmagyaráz.

— írhatott

volna. Éveken át nem adott életjelt magáról s már két hete van itthon. Ezt hogy lehet magyarázni?

— Mindenre

lehet magyarázatot találni.

— Hogy

megalázkodjam előtte? Talán tudni se akar rólunk. Megfordult, kis lányom, az egész világ. Törődtünk mi azzal, hogy mi magyarok vagyunk, Laci meg mégis csak Zólyomból telepedett le közénk, hát, mondjuk, szlovák volt. De magyar nemes, mint én. meg te, a nagyapja Kossuthtal ment emigrációba. Jó, öt évvel ezelőtt nem néztük, ki szlovák, ki magyar, csak a szívet néztük, a jellemet. De a háború árkokat vont nemcsak a földekben, a szívekben is, kis lányom. Hogy kerülünk át ezen az árkon, ha nincs híd rajta és ő a túlsó parton akar maradni?

— Jó,

hát akkor őszintén kibeszélitek ezt is. Férfi áll szemben a férfival, könnyű az őszinteség. Te szépen megmondod, hogy nem neheztelünk rá, fáj ugyan, hogy így egyszerűen el tudott hagyni, egy levelet talán megérdemeltem volna és visszakéred a karikagyűrűm. Az talán még nála van, ha nem is hordja.

Éjfél volt már csaknem, amikor a bérelt autó befordult a kúria udvarára. Az öreg abban reménykedett, hogy már ágyban talál mindenkit és így nyugalmas éjszakája lesz. De nem. A lámpa fénye messzire világított az apró kaviccsal feltöltött útra s az ebédlőben találta mindkét lányát

Hát túl kell esni rajta. Talán jobb, ha minél előbb.

Ágnes nyugodtnak látszott, legalább is külseje nem árult el semmi izgalmat, amikor apjához lépett és gyöngéden megcsókolta homlokát.

— Tetszett-e

vacsorázni?

— Oh,

igen, Nyitrán megettem.

— De

egy teát meg tetszik inni!