Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste
volt az övé, lelkének megérése esztendőkkel szaladt testi fejlődése előtt. Tizenhárom éves sem volt, amikor az igazi szerelmet érezte s teljes bizonyossággal tudta, hogy életének sorsa most már elvégeztetett. Elmúlt tiz esztendejében három évtized lelki élménye zsúfolódott. És pergett egyik hónap a másik után, egyik esztendő a másiknak a nyakára hágóit, anélkül, hogy változás történt volna. Már néay éve állt a háború. Aztán nagy roppanás. Riasztó újsághírek. Macedóniában áttörték a frontot, Bulgária kivált a hadakozók sorából. összeomlás a Piávénál. Inog a Siegfried-vonal. Forradalom. Nem akarok többé katonát látni. Köztársaság. És egv csatakos téli napon járőr érkezett a tanyára, más nyelv, más uniformis. Új ország. Azután ágyúdörgés, majd géofegyverzaj s a kúriára beállít nyolc katona. Egyikén sincs semmiféle rangjelzés. A legtekintélyesebbikük elvtársnak szólítja apát s bejelenti, hogy itt lesz a főhadiszállásuk. Egy eltévedt srapnell-szilánk a kápolnába csap s lesodorja a félfedőt. Izgalmas, zűrzavaros napok, áll a munka a tanyán s a gyerekeket sem lehet összecsődíteni tanulásra. Két hétig csetepatéznak a tanya körül, egy reggel aztán a hadiszállást teherautóra pakolják. Két napig aztán se katona, se csendőr a vidéken, apa állandón töltve tartja a puskáit, mert a háborúban nagyon elvadultak az erkölcsök. Azután újból katonák állítanak be s egy szőke, szeplős! fiú nazdarral köszönt. Két hét múlva megérkezett a nővére két kis fiávaí. Sógora még a múlt télen elpusztult, spanyolban halt meg. Még csak üzenetet sem küldhették. A tordai házat felforgatták, kifosztották, alig menthettek meg négy koffernyi holmit. Most itt maradnak, nem is mehetnek máshová, senkijük a kerek világon. Ebben a fészekben húzódik meg az egész család, mint madarak a viharban. — Csakhogy együtt vagyunk mindnyájan, — sóhajt fel apa, amint az asztalnál szemlét tart övéin. — Lacinak is meg kell jönnie, — szakad fel belőle. Hosszú hónapok után először mondta ki a várva vártnak, a sóvárgottnak nevét . . .
