Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste
vize s megszólal a gácsér háp-háp szava. Kis szünet, majd kilőtt puskagolyóhoz hasonló rövid, éles sivítás hallatszik s néhány gyorsan elbaló, csöndes madárhang kíséretében apró récecsapat vág el a kúria felett, olyan sebesen, mint a tűnő gondolat. A tavasz éjszakája megigézi, most minden hangot kap s megcsendül a csönd körötte. Félig lehunyt a szeme s halkan dúdolja maga elé: Ta ti ri ri ra ta ta ta, ta ti ri ri ta ta ta, ta . . . a . . . A valse triste. A párja után vágyódó lélek akkordja .. . Es itt, a kertiszék párnái közé kuporodva váratlanul elszunditott. Jó ideig elhatott, mert amikor újból felébredt, az éjszaka már fehéredett és keleten vörös hajnalpír égett. A hegedűlésről még csak egyszer történt említés. Az igaz, hogy akkor nagy jelenet volt miatta. Talán először szállt szembe apja akaratával. Ez már az ősszel történt. Már estére hajlott az idő, a tanyán már sötétedni kezdett. Lámpát még nem gyújtottak, csak a tűzhelyről kiáradó fénysáv világította meg az udvarokat. Az országútról autó fordult be a kúriának jegenyével szegélyezett bajárójára. Hangos tülköléssel állt meg a nagyajtó előtt. Józsi apa gyertyafénynél dolgozgatott a hallban a számadási könyvön, amikor a sziréna hangja felriasztotta. Kisietett az udvarra. Az autóból már kicihelődtek a vendégek. A főispán volt a titkárával. — Hozott Isten, méltóságos uram. Szervusz öcsém! parolázott a vendégekkel a házigazda. — Kerüljetek beljebb! És már adta is a rendelkezést Julis nénének. — Teát, sonkát, kolbászt. Remélem, itt maradtok vacsorára is? A főispán szabódva hárította el a szíves invitálását. — Ne haragudj, Józsikám, nem lehet. Annyi teménytelen a dolgunk, hogy meghalni sem érnénk rá. Hétre már Koltán kell lennem, kilenckor pedig a városban van tanácskozásom. — Ejnye, ejnye, szívből sajnálom. Persze, most a
