Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Nyiresi-Tichy Kálmán: Megjegyzések egy vadrózsaághoz
MEGJEGYZÉSEK EGY VADRÓZSAÁGHOZ (Pusztuló népművészetünkről.) Őseink, ha veszedelem fenyegette a hazát, véres kardot hordoztak körül az országban. E sorok írója a pusztulással fenyegetett szlovenszkói magyar népművészet érdekében egy vadrózsaágot hordoz körül a Magyar írás olvasótáborában. Egy vadrózsaágat, mely maga beszél magáért. Maga mondja él minden szépségét, maga érezteti azt a veszteséget, mely hozzá hasonló kincsek pusztúlásával az itt élő magyarság kultúráját éri. Könnyű vésővel puha linóleumba metszettem azt, amit a Mária Terézia korában élt pallér durva vassal durva vakolatba mintázott a bárkái kath. templom homlokfalán s az én metszetem — bár tetszetős lehet, — nyomába sem lép az eredeti utánozhatlan kecsességének. Ezt a bájos szószólót állítom ide követnek, tessék megnézni s aztán beszélgessünk róla, vele, érte! Beszélgessünk róla: Lehetetlen nem érezni az egész jelenségben valamit, amit legjobban talán a vadrózsa illatának nevezhetnék. Mert olyan az illatnak, mint a lélek: van is, nincs is. Inkább kedvesség, üdeség, semmint érzékelhető erős illat. Ez a kis ábra mosolyog, tiszta földszagú, nap-szagú életet lehel. Valamit, ami az ősi rögből a rögön élő embertesteken át templomdíszítő forma-valósággá keményedéit. S a maga felhőtlen, búzamezős üdeségén át áhítatot, örömet, szeretetet is áraszt magából. Áhítatot, mellyel a pallér Isten dicsőségére díszítette a templom homlokát, örömet, melyet munkájában talált, — biztosan dúdolt mellé, avagy zsoltárokat énekelt meleg szívvel. És szeretetet, mellyel cirógatta, formálgatta a durva anyagot, hogy kicsalja belőle azt az álmot, melyet a bárkái barázdák álmodnak rajta, az emberen keresztül. És az áhitat, öröm és szeretet hármas sugárkévéjében megszületett az a kis remek, mely két századév múltán is elcsodálkoztat s úgy áll előttünk, mint maga A népművészet, az a veszendő kincs, melyért szószólóéi hívtuk.
