Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Marek Antal: Kilincselés

iró gondolkcdhatik efajta dolgokon, mert ott ácsorog jó ideig, amíg valakinek eszébe jut, hogy őt megszólítsa. Az altiszt öreg, tapasztalt cerberus; egyetlen pillantással tudomást szerez róla, átkutatja zsebeit, orrával beleszagol a levegőbe, — kézíratszagot kémlel — s csak azután kérdezi meg, hogy mit kíván az úr. S mielőtt az író a Mindenható Szerkesztő nevét kiejtené méltatlan száján, az altiszt máris elindul azokkal a fáradt, megkopott lépésekkel, amelyek minden szerkesztőségi altisztet jellemeznek. Isten tudja, hogyan fáradnak meg ennyire ezek ez emberek, — gondolja szánakozva az író — miközben egyik lábáról a másikra áll, mert ő is alaposan elfáradt a délutáni lótásfutásban.

Kijön az altiszt s lomha kézmozdulattal jelzi, hogy az író beléphet a szentélybe. Ez a fáradt közönyös mozdulat kissé lehűti az írót, aki az élet relációiban szereti a csodálatos elemet kutatgatni s átlépi a küszöböt. Az első szobában két íróasztal áll üresen egymással szemközt, csak odébb hallatszik a szomszéd szobából beszélgetés zaja. Mennyivel kellemesebb az újság, ahonnan nem rikácsol vagv dadog az újságíró szava, csupán a néma betűk várnak illedelmesen sorukra, — gondolja hirtelenében, mielőtt tovább haladna a zajgó szoba felé. Mindig ilyen volt, ilyen okoskodó, alapjában véve vérbeli újságíró, aki látásának minden rezdülését szavakba foglalta mindenkor s amellett szatirikus természetű volt és szeretett a dolgok mélyére látni.

A Mindenható Szerkesztő éppen nyári szalámit evett (a Mindenható Szerkesztők mostanáic valamennyien tiz deka felvágottat esznek két zsömlével s teli szájjal beszélnek hozzá) s bizonyos észrevehető undorral fogadja az írót. Az író félreérthetetlen mozdulatot tesz kabátja belső zsebe felé, mialatt illedelmesen köszönt előbb, előkotorja a kéziratot és a szülő szende mosolyával nyújtja át a cikkét. Most határozott fájdaiom nyilai a szívébe, nehezen mozdul el, mert szeretne egy-két szót szólni írása érdekében, beszélni egy kicsit irodalomról vagy más egyébről, de a Mindenható Szerkesztőt az ügy már nem érdekli tovább. A cikket alig nézi meg, kelletlen mozdulattal hajítja az asztal egyik sarkára, mintha azt kérdezné — mi a fenének ez? Az író csak áll ott, mint ama rosszul sikerült pesti szobroknak egyike, amelyek oly bőségesen sehol a világon nem csúfítják úgy a tereket, mint Pesten; s