Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Szitnyai Zoltán: Budai vacsora

ben a társalgásban. Halálosan unta a négy férfit, utálta sóvárgó pillantásukat, mely minduntalan rámeredt, amint mozdult egyet s a ruha vékony anyaga megtapadt valahol a testén. Maga sem tudta, hogy mit akar, oly reménytelen minden, hogy már gondolni sem mert arra, ami után vágyott. Talán előkelő emberek úri és gazdag világába, ahol nem kamambert vacsoráznak az asztal végén s távozáskor nem veszi kezdetét a szokásos vita, hogy érdemes-e taxiba ülni, mert egy kis séta sem lenne utolsó dolog a szép, holdvilágos éjszakában. Ó milyen unalmasak. Néha úgy érezte, hogy elállják körülötte az életet mások elől. Elfutni, kiszakadni inén, élőiről kezdeni mindent, de hogyan? A szolgabírót sem szerette, de annak legalább a külsejét bírta, meg a mondatait, melyek bármily fogyatékosán, de mégis egy másik elérhetetlennek látszó világból érkeztek hozzá. Nem őt szerette, hanem amazokat utálta. Ez az érzés kergette viszonyukba, amit épp oly közönbösen és unottan fogadott, mint csaknem mindent az életében. Eszébe jutott esti találkozásuk, összeráncolta homlokát. Most mihez is kezdjen? S egyszerre gonosz, ingerkedő vágya csapott beléje, hogy a férfiak felé kiáltson:

— Uraim,

kétszáz pengőre lenne szükségem ugyanis anyai örömök előtt állok és szeretném sürgősen megelőzni ezeket az örömöket. Olyan élénken elképzelte a döbbent és bárgyún feléje bámészkodó arcokat, hogy hirtelen nevetés szabadult fel belőle s csillogó fogsorai között, kerekre nyílt rózsás szájkagylójából, csillapíthatatlanul patakzott sokáig.

— Mi

történt a hölggyel — kérdezte a kereskedő,

— hogy

egyszerre ilyen jókedve kerekedett?

A kapitány részben azért is, hogy az elültetés igazságtalan állapotát megváltoztassa s mert különben is elérkezettnek látta erre a pillanatot, felállt, megkerülte az asztalt és megérintette lla karját:

— Jöjjön,

llácska, cammogja el velem ezt a tangót.