Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-09-01 / 7. szám - Sebesi Ernő: Ne légy jó!...
vagyok a dolgomban, én kizártnak tartok, minden komplikációt, de spéciéit a maga esetében elsietettnek tartom a dolgot. A leány, akinek közben kifogyott a könnye, most értelmes nagy szemével Vengerszkyre bámult. — ön nagyot nézett most reám. Arra gondolok kedves lelkem, hogy... nézze, ne értsen félre, de muszáj ennek meglenni? — Hogy érti ezt, főorvos úr? — csilingelt a leány szomorú, de dallamos hangja. — Úgy értem, hátha megembereli magát az illető... Bocsánat, hogy privátügyeibe avatkozom, dehát elvégre ilyen szívtelen mégsem lehet... Nézze, nem kíváncsiság beszél belőlem, de kizárólag emberi momentumokra szorítkozom, ön tegnap azt mondta nekem, hogy összeszólalkoztak és hogy nem közeledett többet... Lássa be, kedves gyermekem, itt nem szabad most hiúságokra gondolni, meg érzékenységekre. Hátha az az úr meggondolja és mindent jóvá tesz? Hátha betartja az Ígéretét és elveszi magát, meri az mégis csak lehetséges, hogy kereste magát a régi helyen, de hát arról még sem tehet senki, hogy maga elutazott ismeretlen helyre, mert nem akarta látni többet... — Most sem akarom látni, ez bennem el van intézve — mondta erősen ökölbe szorított ideges kézzel a leány. — Gondolja meg kérem, én csak a javát akarom édes lelkem... — Tudom főorvos úr, tudom, de én már túl akarok lenni ezen, végleg el akarom felejteni... — Nem bánom, hát csak azt mondja meg nekem, hogy mi a foglalkozása annak az úrnak? — Szégyenli, hogy kimondta, érzi, hogy az indiskréció hínárjában hogyan merül el lassan. De tehetetlen és nem tud védekezni: annyira érdekli a nő. — Miért tetszik kérdezni? A leánynak megrebben a szempillája. Kitalálja az orvos gondolatát. — Ne tessék törődni azzal, azt én fizetem úgyis.- — No ez könnyelműség. Fizessen a gazember. Mert belátja, hogy az . . . — Belátom. — Lássa, most hirtelen oly erősen érzek magával... nem is tudom miért, ez még sosem volt velem. Hát
