Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-06-01 / 6. szám - Féja Géza: Magyar irodalmi szemle. Janus Pannonius magyarul

rétté az epigrammát, amely arra való, hogy egy-egy ilyen villanást megörökítsünk benne.

Persze a „barbárabb föld" túlfeszített munkára ösztönözte, melyet gyenge szervezete alig bírt, ha már elégett belső tüzeitől. Élete: ihlet és szenvedések váltakozása volt. Ha elszunnyadt az ihlet, föltört az elfojtott szenvedés, megszólalt az agyoncsigázott, félig már elégett test megdöbbentően őszinte emberi hangon:

„Nézd e nyűtt tagokat, nincs bennük erő, csenevészek, renyhe a sár, amiből mesteri kéz faragott.

Hol csupa jég a kezem, hol lüktet a láztól a bőröm, nap-nap után ez okoz gondot; olyan beteges! Nátha gyötör folyvást, a fejem zúg és belesajdul, majd meg a két szemem ég s könnyezik, annyira fáj..

Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom dermedten didereg, májamat őrli a láz."

S e nyers emberi panasz végére leheletszerűen finom és tiszta elégiái vágyat helyez. Leikéhez beszél, mely nemsokára már égi mezőkre tér, de talán majd ismét visszatér a földre:

„Hogyha pedig vak végzeted az, hogy e földön is élj, légy bármi, csak ily szomorú emberi pária ne!

Röpködj inkább, mint a szelíd méh s gyújtsd csak a mézet s légy ragyogó hattyú, mely a tavon dalol is, s rejtsen el bár a tenger, az erdő; mindig az ember sorsa elől menekülj, mely csupa fájdalom itt!"

A reneszánsz fölszabadulásában és szabadságában az ember megmérte, hogy mennyire pogány. S pogánysága, a klasszikus kultúra fölelevenítése fegyver volt az első magzatmozdulatait végző egyéniség élete, kibontakozása érdekében. A kereszténység hierarchiájával, szellemi zártságával, merev s kemény rendjével folyt a harc. S e harcból Janus Pannonius, a pécsi püspök is kivette részét. Elsősorban új korszak felé menetelő ember volt, akár Valla Lőrinc pápai titkár, vagy bármelyik reneszánsz-főpap.