Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-06-01 / 6. szám - Haltenberger Ince: Schlichter tanár úr

dalomra is haragudni szoktak, pedig a fájdalom a legjobb jó, amit a természet adhatott nekünk. Mert a fájdalom a figyelmeztetés, hogy baj fenyeget bennünket, hogy valamilyen veszedelem van útban ellenünk, amely épségünkre vagy életünkre tör."

„A fájdalom az őr kiáltása, hogy a házunk kigyulladt, — ébredjünk — oltsuk a tüzet... és a fájdalom kötelesség tudó őr, mert nem áll tovább, míg a veszélyre rá nem eszmélünk s meg nem védjük magunkat."

Schlichter tanár

úr már nem ült, hanem előre dűlten, — egyik kezére támaszkodva, az asztal előtt állt és furcsa, húzott hangú beszédjét, másik kezének mozdulataival kisérte. Az arca nagyon komoly volt, de a hangja és a mozdulatai nagyon nevetségesek.

A szomszédomra néztem. Láttam, hogy nevetéssel küzd, azután tovább figyeltem a fiúkat és akkor már nem tudtam ellentállni, mert minden arcon elfojtott nevetést láttam, — hát lehajtottam a fejemet és kitört belőlem a nevetés.

Mintha ez lett volna a jel, fölzsongott az osztály és a zugás mindig erősebb lett, de Schlichter

tanár

úr nem törődött vele, hanem beszélt tovább öblös, mély hangján, már most rájöttem, egy kicsit palócosan.

„A fájdalmat szeretni kell" — és akkor a hátsó padokban, — a Drucker

hangja

volt, — felhangzott az első szabad röhögés és egy megjegyzés: „ezt a mókát!"

„A fájdalom az ember barátja" — és aztán Horváth félhangosan mögöttem: „barátságos hasfájdalmat kívánok".

„A fájdalom nem a halál előhírnöke", — és az osztályban egyre nő a röhögés, nő a lárma, már majdnem mindenki hangosan nevet, megjegyzések röpködnek, hogy alig hallani már a tanár úr hangját, de ő csak mondja tovább a beszédjét — „a fájdalom az élet őre."

Véletlenül Péter Ferire téved a szemem. Ö nem nevet. Hófehér az arca, színtelen. Karba tett kezekkel, mozdulatlan arccal néz maga elé. Kicsit szégyeltem magam az ő komolyságával szemben, de bosszantott is, hogy ő ebben a nagy nevetésben olyan komoly marad és elfordultam tőle.

Én már nem is tudom, hogy mit beszélt még a tanár úr. Egy-egy szava keresztül tört a zajon — „a fájdalom", — „a könyvvitel", — „a gondviselés", de a nevetés förgetegnek csak az óra végén a csengetés