Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-06-01 / 6. szám - Haltenberger Ince: Schlichter tanár úr

percben, egy kartonlapra rondírással gratulációt írt a nagyapja születésnapjára és ott láttam, hogy abban a versben, amelyet írt, benne volt, hogy „79 évedre". A verset különben nem ő maga költötte, hanem egy könyvből írta ki, -— egy régi kinézésű könyvből, amelynek a címe „Felköszöntők" volt. Abból másolta Hófehérke a verset és csak bele kellett írni az évszámot és máris a nagyapjára illett. Mások Is látták, hogy mit csinál és erre nagy lett a röhögés és a fróca. Én nem nevettem ki, mert jóban voltam vele, meg azért sem, mert nekem tetszett, hogy ő nem szólt egy szót sem, hanem eltette a kartonlapot és nyugodtan ült. — Mi beszélgettünk is néha és egyszer mutatott egy könyvet nekem, amelyet éppen •olvasott. „Müveit társalgó és társadalmi tanácsadó" volt a címe. Én akkor úgyhiszem meg is bántottam őt, mert azt mondtam: „Minek az? Az ember úgyis megtanulja otthon, hogy hogyan kell beszélni és viselkedni", — de ő azt felelte, hogy olyan jól sohasem tanulhatja meg és olyan biztosan mint ebből a könyvből. Akkor jutott eszembe, hogy én vele erről nem beszélhetek, mert ők nagyon egyszerű emberek, — a nagyapja, amint szintén megtudtam, pallér volt valaha. Úgy látszik az a könyv is az övé volt. Még azt Is meg kell mondanom Hófehérkéről, hogy kaucsuk gallérja volt és hogy ő volt az osztályban a legjobb tanuló, — de nem olyan jó tanuló, mint amilyenek vannak, hogy senkinek sem adják oda leírni a dolgozatukat, hanem éppen inkább, Hófehérke mindenkinek •segített, aki megkérte.

Nagyon sokat foglalkozom Hófehérkével, pedig az új tanár úrról akarok írni.

Azt már mondtam, hogy még akkor is kint voltunk a katedra előtt, mikor már a tizpercet lecsengették. — Mikor ott állt az egész osztály és kiabált, egyszerre csak kinyílik az ajtó és bejön rajta az új tanár. Schlichternek hívták és tudtuk, hogy könyvvitelre fog tanítani.

Gyorsan a helyeink felé indultunk, ami persze nem történt valami nagy rendben és csendben. Az volt a szokás, hogy ilyenkor vagy gáncsolták a fiúk az előttük menőket, vagy kecsketurót adtak nekik, (ez térddel történik, hogy úgy mondjam a hátukba), de azután mégis a helyére került mindenki. Akkor csendben álltunk nehány pillanatig Schlichter

tanár

úrral szemben, aki már fent volt a katedrán és várt, — az