Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-06-01 / 6. szám - Szabados András: Cantate…
CANTATE... hogy száll a hang! amint a végtelen hajnali egekbe fényt harsonáz a nap és sugárhegedűjén napverte országutak pora csillan, harmatcsókolta részeg fűszájak hajladoznak szellők szavára. — Fönséges hegyormok, bércek sötét tónusát halk hárfák melódiája mámorítja és az áhitatülte ájult ámulatban erdők méltóságos orgonája záporozva zúg-búg fel, lelke lázító forradalma ez! s hogy száll a hang, fel, fel hideg fényéhez a sápadt holdnak, hogy körötte pírba gyűlnek a fáradt felhők, mint almafavirágzás idején a lány... a kacagó körtáncokba perdül széles udvarokon a fény ahogy rebbenve repül a dal látom vadvirágok nászát, égő csipkebokrok álmát s méhek döngicsélésén, nyárterhes hársfák aranyesőjén át távoli völgyekben ekehasított barázdákban gördül az áldott göröngy.... s száll a hang, s fájdalmak mélységén nemesül, hogy magasságok himnuszával lendüljön káprázatba velem, de sírnak szilaj szelek s lelkek viharában a fák; jajgatnak messzi sziklák, recsegő dörgő lavinák, s a végtelen symphoniában megcsendül valahol elhagyott remetelakban talán, a lélekharang... és száll a hang! SZABADOS ANDRÁS
