Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-06-01 / 6. szám - Török Sándor: Az emberek, akinek nincs illetősége
■és meg is mozdult és fagyos kezével a spárgához nyúlt, amellyel a ringy-rongyai meg voltak kötözve a derekán. A kövér most már egészen közelhajolt és hangosan mondta a szájába. — Cédula, jóember..., hol a cédula? Utalvány! Az ember felnézett és megértette. — Nincs. — Nincs? — Nincs — és csak állott. A fiatalúr nevetett és a feje fölé mutatott, hogy plöm-plöm, mire a kövér rosszallólag nézett rá, mert akkurátus ember volt és tudta még az iskolából, hogy valamelyes testi fogyatékosságából embertársunknak csúfot űzni, illedelmetlen és Istennek nem tetsző dolog. — Hát, ha nincs, akkor nem lehet ám, jóember — kiáltotta — hát hova való kend? Milyen illetőségű, mi? Idevaló a városba? Az ember nemet intett. — Nincs illetőségije? — Nincs. — Ja, hát akkor nem lehet, jóember! Itt csak az idevalósi illetőségűek kaphatnak. Hiába! Az nem úgy megy. Hogy csak úgy idecseppen aztán igényt támaszt, igen. Ma menjen, menjen, hagyjon helyet másnak. Az ember elcsoszogott. Még kicsit megállóit azért és visszanézett a kondérra, látta, hogy nagy kanállal merítettek egy sajkába s látta, apró húscafatok vannak benne és morgott, halkan, meg erősebben és ment, de nem volt neki semmi rossz gondolata, keserűsége se. Az úgy volt, hogy ezen a napon a folyóparti piacon egy asszony adott neki egy darab kenyeret. Nem kérte. Csak úgy jött az asszony a szatyorral, megállott mellette, mondott valamit és odaadta a kenyeret. Nagy darab kenyér volt, leült vele arrébb a híd felé. A belit hamar megette, aztán a héjjából törögetett apró darabokat és szopogatta, a száját ízesítette vele, mert a foga nem bírta. Az asszonyra nem gondolt és általában nem gondolt semmire, csak a fazék... a muzsikáló fazék zümmögött az agyában szerte, míg felkelt s lefelé haladt a folyó partján. A muzsikáló fazék az... muzsikált. Igen, régen ezeknek a rossz időknek sokkal előtte, enyhébb világ
