Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-06-01 / 6. szám - Kodolányi János: Lovagi szerelem

lém, ez a legnehezebb feladat. Fegyverhez vagyok én szokva, szenyora, férfiakkal és óriásokkal való csatározásokhoz, lóra termettem én, az én tüzes, utolérhetetlen Rozinantémra, amelyet, sajnos, kénytelen voltam eladni egy kolbászgyárosnak... S ha kegyed, szép hölgy, sugárzó szemével nem vigasztalna s nem öntene belém bátorságot, talán el is bujdosnék innen, visszaadnám tisztségemet az uralkodónak s elbujdosnék a Sierra Morénába...

— Na,

Kisott bácsi, kurizál? Kurizál? — ütött a vállára az óriási szivart szopogató gyermek kedélyesen. S mindenki szívből nevetett, letéve a tollat és a vonalzót.

Don Quijote lehajtotta a fejét és szendén elpirult s a leányzóra való tekintettel úgy tett, mintha nem venné észre a megjegyzést. Sőt még a pirulásért is megrótta önmagát, mert hiszen a gyermekded ifjú bizonyára ártatlanul ejtette el a megjegyzést.

— Hallgasson,

Frici, — intette le Mária az ifjút. — Kisott az én leghívebb barátom. Érti?

S ez olyan jól esett a búsképű lovagnak, hogy szinte melege lett s hálásan nézett a leányra.

E történet elmondója szinte ma is látja a nemes lovagot, amint ott ül íróasztala mellett hosszú, összecsukott lábakkal, lelógó bajusszal, amely a papírost söpri, dárdaforgatáshoz szokott ujjakkal szorongatva a pennát s szemével a számoszlopokon tornászva. Néha beszólították az aligazgatóhoz s ilyenkor úgy vonult végig a szobákon bokán jóval felülérő nadrágban, kinőtt kabátban, mint egy fejedelem az előtte görnyedő szolgák sorfala között, vagy mint agg, nyugdíjas színész, aki valaha Shakespeare-darabokban királyokat és szellemeket játszott.

Késő este ment haza minden nap. Immár egészen jól kiismerte magát a villamosokon. Büszkévé tette, hogy a kocsik, valahányszor ő utazott rajtuk, fényesen ki voltak világítva és a szolgálattevő személyzet felvette tiszteletére a zsinóros sapkát, sőt a legfinomabb, legpallérozottabb és legmagasabb nyelven intézett hozzá kérdéseket: „Szabad lesz a jegyet, ahol még nem volt elkezelve!" Rendkívül gyönyörködött a ragyogó fényárban úszó uccák és kirakatok tündöklésében is s meg volt elégedve a határtalan tisztelettel, amely abban nyilvánult meg, hogy a járókelők mindenütt megfordultak utána s élénken csodálkoztak rajta. ; _