Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Zerdahelyi József: Zakár Marci küzködése
— Tán lagziba indultok, — de nevetett hozzá, mert ő se bánta a dalos embert. — Oda édesanyám, oda menőnk ma, — mondok, oszt csak hozzáléptem, elkaptam a derekát. Egy darabig ódozkodott: •— Bolond vagy é, Marcikám? — Az vagyok, édesanyám, — de aztán belépett a taktusba oszt még fel is emelte nagy duhajosan a zsétárt, úgy forogtónk. Az nap a lóherét vágtuk édesapámmal ketten. Olyan volt, akár a dunna. Gyönyörűség volt nézni, ahogy dőlött le, oszt összevastagodott a renden. Máskor is szerettem a kaszálást, de most a szívembe tolakodott a dolog, szinte sajnáltam, mikor kiértem a soron. Édesapámnak is tetszett, ő is suhogtatta a kaszát rendesen. — Ha jól bekerül, nagyot ránt rajtunk, — mondta. — Olyan lesz a marhánk a télen, mint a vakart hal. — Olyan, — adta vissza a szót édesapám, dé akkor egyszerre szorongásba estem, eszembe jutott a komiszkenyér, aztán a Maris, meg az ünnepi kalács. És ahogy délbe vertük a kaszát, olyan volt, mintha a szívemre vertem volna, nem is kalapáccsal, de valami kihegyezett szerszámmal. A sűrű búzakenyér, meg nem fért a torkomba. A szekér oldalához dőltem, oszt szólogattam a lovamat. — Hóka ... hóka te... Az meg habzsolta a szagos lóherét, féloldalról rámpillantott a szóra, hogy megmutatta magát a fehér csík a szemegolyója körül. Mikor aztán beállottunk megint a kaszálásba, mondom: — Édesapám,aztán gondját viselje a hókának, ha odaleszek. — Hát isze tőlem tanultad, — szólt neheztelő szóval. — Az már igaz, — mondok. Megpakoltuk rendesen a szekeret. Hogy a lóherén ültem, oszt a mejjemre szíttam a gőzét, erőt vett rajtam a vágyakozás a Maris után. De hogy megyek hozzá, — gondoltam, ha úgy elszakadtónk egymástól. Pedig tovább nem állom se a haragot, se a játszadozást. Ma elmegyek, ha összedől is a torony, ha menykövet is szórna a jó Isten az útra, akkor is. így buzogtam. Úgy is tettem. A legények kint csuproztak a falu közt, de nem volt vezére a hangnak, hát csak óbé-
