Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Képzőművészeti rovat - Sámán András: Ars Hungarica

getelt jelenség maradt a magyarság tehetségével, desajátosságai nélkül. A nagybányaiak művészete, bár külföldről kapta az indító erőt, véget vetett ennek a hontalan-talajtalanságnak és kezdőpontjává vált egy már sok vonatkozásban magyar szellemiségnek és tradíciónak. Sajnos, nem terebélyesedhetett teljessé, mert szétzilálták az európaszerte kísértő új stílusszándékok. Ügy látszott ezidőtájt, hogy a nagybányaiak is kénytelenek lesznek osztozni elődeik hatástalan magányosságában, talán azzal a különbséggel, hogy azok egyéni elszigeteltségét az ő csoport-elszigeteltségük váltotta fel. Képzőművészeti kultúránk folyamatossága mintha ismét megrekedt volna. Azonban ma már tisztán látható, hogy az új generáció, melynek élén B erény Róbert, Bernáth Aurél, Czóbel Béla, Derkovics Gyula, Egry József, F e r e n c z y Noémi, Medgyessy Ferenc, P á t z a y Pál és Szőnyi István állanak, mai műveikkel néha nyomatékosan, olykor pedig hajszálfinom erecskékkel kapcsolódnak Nagybányához. Nem képeik külső alkata az összekötő kapocs, hanem magyar tradíciót kívánó hajlamuk, szellemi rögzítettségük és az az egyértelműség, amelyet festészetüktől megkövetelnek.

Hat-hét év előtt még szinte lehetetlen lett volna biztonsággal tájékozódni ama heves megnyilvánulások között, amelyek a maavar képzőművészetet ellepték. Naturalista, impresszionista, kubista, expresszionista, novecentista áramlatok kavarogtak, erjedtek, főszerepe azonban a német expresszionizmusnak és a Picasso-Braque-Matisse iskolának jutott. Esztétikusok és művészettörténészek azon része, amelyet az élő művészet is érdekelt, egyaránt csak az összevisszaságot látták és nem adatott meg nekik megpillantani a sok patakocska között azt a szélesebb medrű és erősebb sodrú folyamot, amelybe az előbbieknek torkolniok kellett. A nagybányaiak művészetét és jelentőségét, koruk zajlását, a művészeti irodalom kitűnő munkákban örökítette meg (L y k a Károly, Petrovics Elek, Réti István, Rózsa Miklós), utódaikról, résztanulmányokon kivül, alig áll s a dolgok természetéből kifolyólag alig is állhat, rendelkezésünkre érdemes anyag. Kállai Ernő „Új Magyar Piktúra" (1925) című könyve kissé túlkorán akart szintézist adni. Akkor íródott, amikor a ma legerősebb művészei épp válságban voltak s az idegen hatás a hazai impulzussal mérkőzött bennük. Kállai nem látta, nem is láthatta,.