Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Zerdahelyi József: Zakár Marci küzködése
— Nincs nekem édesanyám semmi, — de olyan hangom lett a hazudásban, mintha temétésen volnék. Észre is vette, csak odalépett hozzám, oszt, hogy az asztalnál ültem, megsimította a hajam a száraz kezével. Ez aztán elbágyasztott megint, hogy kipenderültem az ólba a hókához, oszt úgy ríttam, mint a záporeső.. Az este addig nyomta a dikó az oldalamat, hogy nem állhattam tovább. A kocsmaajtóban állott a zsidónak a mejjes lánya. A szél kapdosta a boglyas haját. — Jó estét kívánok, — mondok. — Jé... a Zakar Marci, mi lelte, hogy éjszaka idetart, talán beteg van odahaza... — Nincs biz a, csak egy decit meginnék, mert nagyon száraz a torkom, a lóportól. — Majd én adom ki, ilyen ritka vendégnek — és eldobta a cigarettáját, amit az apja előtt nem mert elfüstölni. Odabent két ember ült az ívó feketére vénült asztalánál. Idegen két ember. Nagy két ember. Széles karimás kalap volt a szemükre húzva, hogy csak valami bajuszforma szőr mutatta magát alóla. — Üveg állott előttük, lehetett kétliteres. Félen volt benne az ital. Odaültem én is. A zsidó hozzámlépett szapora szóval, de nem igen mondhatta, mert az egyik ember; felvette csendesen a fejét és rápillantott a nagy bivalyszemével. Elhúzódott és attól kezdve a kármentő kerítés mögül lesett ki. A harmadik decit eresztettem le a torkomon, amikor az egyik ember odaszólt nekem: — Idevaló vagy e té, őcse? — Ide, — mondok. — Csak ilyenre nyúlik ezen a földön a férfinép? — Nékem az is elég, — mondtam, de láttam, hogy kötözködne, nem éppen hepciásan szóltam. — Neked elég, de a lányoknak, — így maceráit. — Azoknak is, — nyomtam meg a szót. — Tán még belém akaszkodol. — Én nem, de kigyelmed kötözködne úgy látom. — Csak magamforma emberrel szoktam. — Hát maga kiforrna? — Nem olyan csecsszopó, mint te vagy. — De nem ám, ha olyan, akár a lötyedék. — Hogy mondtad? — szólott a foga közt. — Úgy.
