Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Magyar folyóiratszemle

bennünket, iehári ugyan, de a melódiái nem azok. Itt-ott felcsillan ennek a kivételes tehetségnek istenáldotta fantáziája, de mégis . . . jobb lenne őt úgy hallani, ahogy mi azt tőle megszoktuk, örök életű melódiákat. A mű forróvérű és drámai erejű fináléjában, melyet Giuditta a zene művészi magasságán túl énekel, annyi erőt mutat, hogy szinte túlnő Leháron. De minden körülmények között legértékesebb része az operettnek a III. felvonása. Ez pompás zenei alkotás és a darabnak is ez a legjobb része. Az Operaház csak sikereinek számát sorozta ezzel az előadással és semmi oka szégyenkezni, hogy színpadján való előadással márkázta a dalművet.

ö—n

DON CARLOS, Verdiopera a pesti Operaházban.

A halhatatlan olasz muzsikus, aki minden hangjegyében magán hordozta az olasz nép fanatikus nemzeti szeretetét, Don Carlosban kissé eltávolodott ettől az iránytól, nyilván Paris kedvéért, hogy megmutassa, hogy elég erős ahhoz, hogy Párisba Rossini, Bellini, Donizetti mellett neki is helyet kell biztosítani. Hiába írta francia színpadra Don Carlost, hiába akart nemzeti lenni, mégis egészen olasz ez a munkája. Verdi gazdag fantáziája olyan méretekben bontakozik ki Don Carlos partitúrájából, amely áradó, hömpölygő életet lehel. Természetesen, ha Verdi stylus mélyebben él az operában, mint Álarcos bál, Aida stb. munkáiban, úgy azt csak annak tulajdoníthatjuk, hogy mást akart, de mégsem tudott egészen francia lenni. Don Carlos tragédiája megihlette Verdit, monumentális gazdagsággal ruházta fet Posa márki, Fülöp király, Erzsébet királynő és a spanyol Inkviziciós világ tragikus életét. Igazi zenedráma ez, de nem wagneri értelemben. Az Operaház előadása minden tekintetben megfelel a nagyvilági színpadok követelményeinek. Zenekara, énekes személyzete, a kórusainak fegyelmezettsége, a kiállítás és rendezés korszerűségén át a modern színpadművészet teljes pompázatában lép a közönség elé ez az előadás. Felejthetetlen élmény volt Verdi Don Carlosa ilyen nemes vértezetű előadásban. Méltó volt ez a halhatatlan költő emlékéhez, posthumus műhöz és magához a magyar géniuszhoz, amely ebben az előadásban diadalmasan viharzott át.

MAGYAR FOLYÓIRATSZEMLE

Nyugat. Kosztoláyi Dezső Füst Milánról tartott előadását közli az április 1. szám, a költő munkásságának huszonötödik évfordulója alkalmából. Ebből a cikkből megtudjuk, hogy Füst Milán exotikus ember, de izig-vérig író. Elefántcsonttoronybeli. A közönség alig méltányolja írói munkásságát, de úgy látszik, hogy a kritikus is elfogult, amikor szólania kell róla. Babits Mihály Horatiusról, a kétezeréves költőről s tárcaíróról emlékezik meg Könyvről könyvre c. híressé vált rovatában. Horátius művészete — írja Babits — bizonnyal „kultúrfölösleg" volt. Egy hosszú békekorszak áldott terméke. Ez a nagyszerű század, a hatalmas világcsászárság védelme alatt, s egy fejlett és általános civilizáció ölében, szinte minden fényűzést megengedhetett magának. A kulturált békének ez az állapota, ily tartósan, biztosan, messze világra terjedően, alig ismétlődik a történelemben, egész a XIX. század végéig. Talán azért mutat e két távoli korszak irodalma annyi rokonságot. Csak béke kell és fellélegzés s az emberi szellem magától létrehozza a legnagyobb gyönyörűségeket. Mi lehetne az emberiségből, ha a XIX. század kultúrája nem hullott volna hirtelen a mai végletes sötétségbe! S mi lenne ma már, ha a római kultúra nyugodtan fejlődhetett volna tovább. Külföldi irodalom c. rovatból kiemeljük a pozsonyi származású Reményi József tanulmányát az új amerikai könyvekről. IV. 16. Illyés Gyula a Magyarok megmentése c. cikke érdemel említést a figyelőben gazdag április 15-iki számból. A pusztuló dunántúli magyarság problémájának a Nyugat hasábjain