Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Kritika - Zapf László: Keller Imre: Tisztán egy életen át

KRITIKA

Keller Imre: TISZTÁN EGY ÉLETEN ÁT.

(Regény két kötetben, Kassa 1933, Keresk. és Ipari Nyomda, Kosice.)

Keller Imre az államfordulat előtt a kassai leánygimnázium igazgatója volt. Abban az időben főleg történelmi tudományos munkákat irt és korunk néhány aktuális problémájával foglalkozott müveiben. 1919-ben elvesztette állását, az újságíráshoz és az irodalomhoz menekült. 1931- ben jelent meg kritikai munkája Chopin életéről és műveiről, mely őt egy csapásra a legjobb csehszlovákiai magyar zenekritikussá emelte. Hosszabb ideig volt a Kassai Újság belső munkatársa. Itt jelentek meg első, kissé megkésett szépirodalmi munkái, tisztán a közönség szórakoztatására íródott riportregényei. Míg végül 1933 végén, 57 éves korában jelentkezett első nagyigényű szépirodalmi munkájával, „Tisztán egy életen át" című kétkötetes regényével.

A regény Kassán íródott és a könnyen felismerhető Ássak nevű csehszlovákiai magyar városban játszódik. A kisebbségi élettel öszszefüggö vonatkozásaiból az assaki újságíró társadalom bemutatására helyezi a fősúlyt. így megpillantjuk az „Esti Hírek" főszerkesztőjét, dr.' Kövy Ernőt, amint igaz magyarsága miatt ármánykodással van körülvéve; kissé közelebbről megismerjük Kavics Lórándot, az „Assaki Hírek" főszerkesztőjét, a tipikus üzletemberújságírót, aki nem harcol elvekért, csupán az előfizetők szerzéséért és a lap anyagi fellendítéséért és aki a regény két főszereplőjét egymásután bocsájtja el állásukból, mert lapjában elvekért próbáltak síkra szállni. Az író röviden érinti a radikálisan liberalista magyar újságírás képviselőit is Alföldi Bernáttal az „Assaki Híradóban", figyelme azonban mindenekelőtt az emigráns újságírók lapja, az „Egyenlőség" felé irányul, hogy leleplezze azok vétkes ténykedéseit. Pandai főszerkesztő, különösen azonban Szász és Kádár emigráns vezérek azok, akik „magyarul írnak", akik nagyhangú szocialisták és kozmopoliták, mégis embertársaik legtipikusabb kizsákmányolói („rabszolgatartó-szocialisták"), s az idegen nacionalista sovinizmusok legkészségesebb magyarellenes eszközei. Nekik minden szabad, mert bennfentesek a kormánynál és egyéb dolguk sincsen, minthogy azt a kisebbségi magyarság ellen hecceljék. Kádár pedig, aki a regény szimpatikus szereplőinek vesztére tör, valóságos gonosztevő-természet, akinek gazembersége a luciferi valószínűtlenség határán mozog s aki képes még jótevőinek is a nyakát szegni, csakhogy minél többet harácsolhasson össze.

Keller Imre regénye első sorban a magyarországi kommunista emigrációról elmondott éles és nálunk eddig nem hallott kritikájával hívja fel magára figyelmünket, ahogyan bemutatja az álszocialista menekült szatócsoknak (Farkas Ákos stb.) és egyéb analfabétáknak a kisebbségi magyarságban elkövetett belső méteiyező munkáját. Kár, hogy a kérdést kissé túlságosan ebből az egyoldalú szempontból nézte és alig is utal a kisebbségi élet más belső bajaira. Ilyen lenne például a kisebbségi magyar drámaíró sorsa az üzletre beállított assaki magyar színháznál. Mert az emigránsok működése a kisebbségi magyar társadalom színfala nélkül mintha a levegőben lógna.

A regény meséje Júliáról, az assaki, később prágai magyar bártáncosnőről szól, akit az államfordulat előtt Dr. Dömsödy Erzsébetnek hívtak s a fiumei gimnáziumban a német és francia nyelv tanárnője volt. 1918-ban az új államban elbocsájtották állásából, haza menekült szüleihez Szlovenszkóra, ahol aztán az egész család állampolgárság híjján kenyér nélkül tengődött. Mikor a nyomor apját is megöli, édes anyjának és tüdőbeteg húgának eltartása is ráhárul. Ekkor lesz bártáncosnő. S meg akarja mutatni az embereknek, hogy: „egy életet tisztán lehet végigélni, még akkor is, még úgy is, ha valaki