Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-01-01 / 1. szám - Zerdahelyi József: Zakár Marci küzködése

megveregettem a nyakát. Még körüljártam a villával és kiráztam a szalmát tisztára.

Szárazság volt a torkomba a sok danolástól, hát cigarettát sodortam. Az udvaron az ól falához dőlten eregettem a regruta füstjét.

Kis időre látom ám az utcán Sándor Árpádot.

— Hová

mégy, Árpád?

— A

jegyzőnél mennék.

— Minek?

— Hát

eltévesztették a sort.

— Hogy,

hogy?

— Én

ezt nem hagyom.

— Mit,

te?

— A

sorolást.

— Hát

az igaz, — mondok. Mert hát Árpád a nyomorultak közé maradt. Kilencen voltunk a faluból a sor alatt, ő meg Erdélyi Feri az untauglikok, a nyomorultak — én se hagynám.

— Te

könnyen beszélsz.

—< Hát könnyen, — kihúztam magam, de nem is igen kellett, mert akkor már a vitézség erősen tüzelt — három kurta esztendő.

Akkor már ott állott előttem. Magasabb volt nálam, válla is lehetett akkora mint az enyém, a két karja meg hosszú, hogy elhajthatná vele a szélmalmot, csak a mejje valami horpadás. Eddig ezt nem is vettem észre, mondom is:

— Azért

nem úgy van. Az a doktor nem is olyan szamár, horpadt a te mejjed, Árpád.

— Horpadt

a tekenő — és hogy haragudott, kedvem gyött mustrálni.

— A

lábad se páros.

— Megpróbálhatom

rajtad — mondta lefojtott méreggel.

— Ami

igaz, igaz, azt kár tagadni.

— Tel...

— olyat lendült a karja, mintha az egész tejutat le akarná seperni az égről. Orron vágott volna, ha el nem kapom a fejem. így csak a mejjemet súrolta az ökle, amit aztán lejjebb a hasam táján megragadtam, összeakaszkodtunk. Isten a megmondhatója, mi lett volna, ha édesanyám a szuszogásra ki nem szalad.

így aztán elszégyeltük a hajbamenést.

Árpádot kaláccsal tartottuk jól, néki is ízlett, mondta is: