Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember

Sírt belül, de az asszony ezt nem vette észre, csak boldog volt mellette az éjszakában és várta. Az ember átkarolta s ahogy az ismert asszonyi formákat megérezte magán, felzokogott.

— Mi

az? — kérdezte a szegény asszony ijedten. — Miért sírsz?

— Talán

— mondta az ember — talán csak szálka mehetett a szemembe.

De ölelte az asszonyt, mit tehetett volna mást és magáévá tette az árva férfiélet szokása szerint s ahogy a világban el van rendelve s a testbe be van oltva a szerelem. Egyszerűen és végesen, mint egy szál gyufa. S míg feküdt a csöndes éjszakában a ház pattogó gerendái alatt, mindennél biztosabban tudta, hogy a végzete betelt és teherbe esett tőle az aszszony. És sohasem volt ilyen szomorú és ilyen öreg. Érezte, hogy valaminek vége van s a végtelen húr végkép elszakadt.

— Az

ember eltörik — gondolta szomorúan magában s a könnyei halkan újból szivárogni kezdtek, mint az ajtó repedésein a lámpafény. De csak átnyúlt és megfogta az asszony kezét.

— Feleség

— mondta s a hangja hasonlított a lenyúgvó holdhoz — már csak azt kérem, ha a gyermekünk megszületik, szeretném, ha Sándornak hívnák, mint engemet.

Aztán rátette mellére a két kezét és elaludt, megadva magát annak, aminek az élettel jönni kell: az ember egyszerű és kemény dolgainak s a kövekből vágott hétköznapoknak a földön. Úgy aludt, mint a gyermek, aki megöregedett egyetlen éjszaka alatt. Megáldjam és megöleljem, túl az életén? Mert meghalt már és túl a valóságok tömbjein talán megtalálta, amit keresett?

Édesapám volt és így hívott a világra engem.

DALLOS SÁNDOR