Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember
— A mennyország talán, — mondta a lány — ha van. De azt, ha létezik is, meg nem foghatod itten, mert lélek és a tested gyönge és másmilyen. — Milyen szomorú ez! — mondta az ember. — Milyen borzasztó szomorú! S vasárnap a templomban valamit látott ezer ember között. Ott ült, orgonáltak, az ének szállt s szállván lágy, szelíd öböl volt, halk és valószinütlenül sima vízzel, melyet átsütött a nap s ahova kikötődtek halkan az emberi bárkák. Valóban egy szép napsütött öblöt látott maga előtt, ahol tízezer meg tízezer csónak pihent anélkül, hogy valaki is vigyázott volna rájuk. Meghatóan egyszerű, fenyőből ácsolt csónakok voltak, melyekre hullt a fény, míg a gazdáik valahol el voltak és énekeltek. A víz meg csak ringatta őket alig észrevehetően, amint a tenger árama belüktetett az öbölbe, a fény csak esőzött rájuk, mint a meleg olaj, míg végre egészen elteltek ringással és fénynyel, hogy már szinte nem is hatottak másnak, mint fénynek és ringásnak. Hogy az ember ezt látta, fölemelte csöndesen a fejét, belienézett a kitett Oltáriszentség tejfehér szemétje s valamit láthatott a kovásztalan kenyér szelíd lényegében, mert nagy, gyermeki zokogás rázta meg belülről s az arcán könnyek peregtek. — Uram, — mondta neki alázatosan — ha tán megnyugodhatnék! Az ostyából néző titok meglátta őt, a nagy és emberből átváltozott, végtelen jóságú szemével látta s halkan, halkabban a sugár terjedésénél, azt mondta: — Meleg emberi szíved van, megérintem, megáldom és megjelölöm magamnak! Csak ennyit mondott. Az ember meg felállt, kiment a templomból és elindult. Lehet, hogy félreértette az Istent s az magához hívta, de lehet, hogy a szenvedést adta rája, mit tudhatta. Csak az áradást érezte meg, elindult, szívébe tette a látást és hazament.
