Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Tamás Mihály: Prágai kaland

mellett két oldalt függőleges mély barázda húzódott. Lanti Cézár ijedten ment tovább az emberfolyóval.

Átjáró udvarba fordult be, itt kevesebb volt az ember és több volt a fény, itt zsúfolt kirakatok lapultak a falakhoz és az egyik üveg mögött nagy tartályban lustára hízott halak úszkáltak.

A benyíló ajtóhoz ért, belül számokkal telerótt kartonlapot nyomtak a kezébe, livegpulthoz ment, tányért vett a kezébe és egy fiatal leány, fehér ruhás, fehér arcú, fehér kezű, azt kérdezte tőle, hogy mit kíván.-— Rántott süllőt... jó?

A lánynak mindegy volt, hogy rántott süllő, vagy tengeri ördöghal, ebben a vendéglőben minden hal volt, a levegő is tele volt hallal, az ember, ha szippantott belőle, valami fantasztikusan halbő tó partján hihette magát.

— És

hozzá?

— Pirított

krumplit... jó?

A pirított krumplit nagy bádogkanállal adták, olyannal, mint lisztes boltban a lisztet, a lány heves mozdulattal vágta bele a bádogkanalat a pirított krumpli roppant tömegébe és a tányért a Lanti Cézár kezében barnára pirult krumplidarabok borították el. A nagy darab rántott hal nem is látszott ki alóla.

Kezében tartotta a tányért és nem mozdult, nem is tudta, hogy mire vár.

Fiatal lány lépett mellé, üres tányér volt a kezében és a pirított krumplira mutatott. A lány, akinek mindene fehér volt, a tányérba borította a bádogkanalat.

— Halat

nem?

A leány elpirult. Diáklány lehetett, vagy kiszolgáló valamelyik ragyogó árúházban, fiatal volt és barna, az arca egészséges volt. Elpirult.

— Nem.