Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Dóczy Jenő: Arany erkölcsi világa

szeretet eszméjétől telített légköréből s visszamenne a Krisztus előtti századokba, az ókori Róma fórumáig, melynek rostrájáról ha nem is olyan égies, légies, de ideálisan fennkölt eszmék hangzottak el valaha. Úgy rémlik nekünk, mintha csak maga Arany gondolkoznék az erkölcsi kötelességekről Cicero szavaival: „Drágák a szülők, drágák a gyermekek, rokonaink, barátaink, de az édes egy haza mindent magában foglal, ami előttünk kedves.” Valóban ez Aranynak is légszívóból lelkedzett gondolata.

A nemzet, a saját nemzete mindent magába foglal és mindennél előbb való. Úgy szereti, olyan becéző szavakkal illeti, mint az anya ölbeli gyermekét, vagy mint a szerelmesek egymást: „Édes enyim, szentem, magasztosom!”

S kezdődik e hon a csendes tanyának, a szülői háznak küszöbén, hová az ősi tűzhelyhez megpihenni vissza-visszatér. Ott ismerősen veszik őt körül gyermekkorának játszótársai, eléje ott nyájas szóval kerül az agg szülő — tán már csak néhai. Itt zeng felé legmeghittebben az édes hazai nyelv. És itt fogja őt körül a nyílt szívű nép, vele érzésben és nyelvben rokon.

Innen, hogy ő e népet és hazát

Szeretni tudja kimondhatatlanul.

óh boldog költő, óh boldog nemzedék! Honszerelmét nem zavarta semmi, érzése összhangját nem bontotta még meg az osztályellentét, osztálygyűlölet. A mennybolt, mint a bibliai „kiterjesztett erősség" borult rá a haza minden fiára s az acélkék levegőégben a nagy tavaszt,, nemzeti ébredést és összefogást hirdető fecskék cikáztak s nem az osztálygyűlölet villámai.

Arany költészetének ez az állandó refrénje, „nemzetszerelem a végsor, amelybe minden szak kimegy..'