Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-01-01 / 1. szám - Balla Borisz: Sigrid Undset körül

be Undset álma vitte a regényt... A tehetség egy más formában teremti újjá a tapasztalt valót; a vágyak, szomorúságok, rettegések, a büntető hétköznap s az összefüggések oly precízek és élők, hogy az olvasó elolvadva egészen beléjük hull. Hatalmas szuggesztió alá kerül. Undset legmélyebb pszihologiai hatása abban áll, hogy ebben a félálomban, féléberben elmosódik a mulandónak, minden fizikainak a fontossága. Ott érezzük a környezeti dolgok, korszakok, intézmények rohanó ködfolyama fölött lebegni, irtózatos küzdelmében és változatlan magányában reszketve, az emberi lelket; fölötte a fényt, mely Istentől és lényeges dolgoktól jön s alatta a múlandóság kavargó homályát.

Sigrid Undset már katolikus hitre tért. A zseni átkarolta a lelket és a lélek erre magával menti a zsenit. Az egész világ hallgatja a kettőnek — egynéven: Sigrid Undsetnek sebes zúgását, amint Isten felé szárnyal szelleme és közben már új, hallatlan melódiába kezd. Megírja az Olav Audunssohnt. Lehet, tán még mélyebb a Kristin Lavransdatternél. Nehéz eldönteni. Itt is középkor a keret. Itt még komorabb, súlyosabb a levegő. Mint a üdére, úgy telepszik rá szívünkre ez az élet, mely itt felgöngyölődik előttünk: az Olav élete.

A múlt hónapban egy este bemutattak valakinek. Az emberek teáztak, táncoltak, szellemeskédtek körülötte, ő világos, éles és kínzóan nyugodt szemével nézett, csak nézett, el az emberek fölött; alig szólt s minden mozdulata nehéz keménység, férfias gőgbe merevített szemérem volt. Hirtelen úgy emlékeztem, hogy sokat voltam együtt valahol, valamikor vele. A neve azonban egészen idegen volt előttem. De hirtelen, egy lassú válaszára felvillant előttem, ez az illető: Olav Audunssohn. Milyen élő, milyen titokzatosan valóságra találó Undset emberábrázolása. Hétszáz évre rá az olvasott középkori Olavot itt Pesten szmokingban találjuk viszont.

S néztem erős alakját, egyedülvalóságát, a buta vicceken nevető többiek között, akik nem cipelnek belső súlyokat, mint ő. Vájjon — gondoltam — milyen lesz az élete ennek a késői hasonmásnak. Egész este Undsetre gondoltam, ama régi Olavra, aki a regény szerint régen ott porladozik már a hestvjikeni fjord partján, a messzi vizek örök zúgása mellett, egy nehéz élet után, mely az Olav férfias, konokul büszke természet falait addig ostromolta, míg a vezeklés, a