Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-04-01 / 4. szám - Dallos Sándor: Bartók Béla második vonósnégyese
Disszonáns? Egyetlen pillanatig nem éreztem. Nem éreztem, mert hallottam az erdőket otthon a hajnalok pirkadó tenyérnyításában és hallottam a magányos fákat az esték boldog, rest pihenésében, hallottam az ég kék végtelenjén átúszó felhőket, hallottam a fűszálakat, a tücsköket és az őszi bogarakat fölvetíteni életük boldogságát az éjszakák csillagos vásznára, láttam a ballagó állatok szemét, láttam hasadni a földét az eke előtt, láttam az egyszeri embert a dolgok között s a létük ugyanez a harmónia volt, ugyanez a sóhaj mélységű zene. És láttam kihajló, friss faágat, ahogy élt: olyan emberi volt és zene volt a legmélyebb léte. Ez a zene. És láttam embert a barna faág meleg leikével az arcán állni a csöndben s hallgatni a saját élete zümmögését. Ugyanaz az ének pengett benne, mint a faágban, ugyanaz a zene. Ennek amásodik vonósnégyesnek a lelke. Nem melódia, nem a szavakba kurjantható dallam, több és mélyebb annál: az élettől való megérintettség ragyogása. Valami hangos fény. A Bartók Béla zsúfolt, termékeny zsongása. És feküdtem sokat tágas mezőkön óriási ég alatt, míg az este leoltogatta az égi bura fényeit és kipattantotta a csillagokat s láttam akkora mesévé bontakozó fákat, a halkuló látóhatárt, éreztem magam alatt a földet s csöndben, ami rámereszkedett az eldadoghatatlan zenében, mely áradt a világból s csodálatosan kínzott az átalakulhatatlan emberi formán, a burok, amely csak emberré vett körül s az erőző esti csodákban óhajtva óhajtottam: ó ha fává lehetne az ember vágyában! Kis bokor az égre rajzolódó szemhatár szélén! Kúszó bogár! Iszonyú fényéveken túl egy csillag! Vagy csak egy görbe ág! És azt mondja Bartók Béla zenéje! Az embernek ezt az önön burkát áttörni akaró s vágyában és fantáziájában át is törő kínját. Az áthasonulni és az átlényegülni akaró vágyat. A dolgokkal való konszonáns együtténeklés vágyát. Az átalakulásét. A teremtés szétválasztásának pillanatától ./kínzó metamorfózis iszonyú kívánását. Hogy az ember önmagává érezze a mindenséget, a mindenséggé önmagát s a végtelen hatásoktól és a világból néző végtelen istenarctól átjárva, zokogva kiállhasson és elkíálthassa a megváltó igét:
