Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-04-01 / 4. szám - Gömöri Jenő: Pubi és Teo

letnek felnevelkedett szenvedélyében hivatásáról vagy méltóságáról megfeledkezett volna; soha meg sem kísérelte olyan kétlábúakkal, akik nem a villában laktak, akiktől tehát meggyőződése szerint oltalmaz­nia kellett a házat — például a levélhordóval, a ki­szolgálónővel, vagy egy idegen soffőrrel — kisur­ranni, bár erre gazdagon nyílt volna alkalma. Erről a jellemtelenségről anélkül mondott le, hogy a lemon­dás fájdalmát érezte volna s azt egyenes jelleméből folyó, magától értetődő természetes dolognak tar­totta. A villában lakó kétlábúak szolgálatait is csak úgy vette igénybe, hogy a tudatos segítségnyújtást egyesen visszautasította, nehogy a segédnyújtásért valamelyes formában kövelezettséget kellessen vállal­nia, mely kötelezettség egyéb feladatai végzésében akadályozhatta volna. A villában lakó nem családtag állandóan Pubi ugatási kontrollja alatt állott s ha az ilyen lakó a kertajtót szándékosan, vagy tüntetőén hagyta nyitva, Pubi az ilyen nyílást soha igénybe nem vette. Csak ha az illető minden szándék nélkül vagy a szándék ügyes leplezésével egv árva pillanatra kis nyílást hagyott az ajtón, akkor surrant ki sebesen a nagyvilágba. Én voltam az egyetlen idegen lakó, aki ottlakásom negyedik éve után elértem, hogy a jelle­­mes kis állat az egyenesen fölajánlott segítségemet igénybe vette. Megvallom, Pubinak ez a bizalma, vagy inkább kegye meghatott, egyszersmind méltó elismerése volt hosszú keserves munkámnak, melyben állatpszichológiai készségemnek egész skáláját vonul­tattam fel és melybe Isten néma teremtései iránt való egész nagy szeretetemet fektettem. Pubi követ­kezetessége csodálatos teljességgel nyilvánult meg és egészen világosan megállapítható volt, hogy ami­ért egyenesen felajánlott szolgálataimat elfogadta, kezdette velem a barátságosabb hangot használni is. időnként arra is rá tudtam venni, hogy hazajövete­lemkor szobámba kövessen és ott a zsebeimben min­dig készen tartott csemegéket elfogyassza. Mindezek ellenére sohasem tudtam valódi bizonyí­tékokat szerezni arról, hogy hisz is bennem. Bizalmá­nak, a családtagokat is beszámítva, kizárólagos leté­teményese végig egyedül Anny kisasszony maradt. Igaz, hogy néha őt is megmorogta, ha olyan dolgo­kat kívánt tőle, amelyek neki alacsony emberi elgon­­dolásúaknak tetszettek. De ez csak jelleme teljessé­géhez tartozó tünet volt, amely a tisztelet és oktalan

Next

/
Thumbnails
Contents