Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-04-01 / 4. szám - Zalay Gyula: Révedezésem

van, amelyet öreg és tanult mesterek is alig tudnak festeni. Finoman hajlanak a vonalai. Ha nem tudnám, hogy a rend egyik szépígyekezetű s kiváló tagja festette, — mondotta felém kedveskedve, — azt kellene hinnem, hogy valami pogány kéz alkotása, amely azonban csöppet sincs hátrányára a képnek. Igen szép festmény, köszönöm, hogy megmutattátok s azt mondom, kár volna eldugni a sötét és kicsi kápolnába. Merném ajánlani nektek, helyeznétek valami nagyobb, világosabb helyre, ha ugyan módotok van rá.

A jóságos prior úr elgondolkozva bólintott:

— Magam is gondoltam erre. Úgy vélem, legjobb volna, ha a nagy templomunkba helyeznénk, kicserélvén Szent Sebestyén képével, amely igen öreg, kopott s a hívek előtt meglehetősen népszerűtlen, aligha szolgál több üdvösségre, mint ez az új.

Határtalan boldogság ült arcomra. Igen, elmondhatom, hogy boldog voltam, elismerését találtam meg fáradságomnak s bocsánatát megtévelyedésemnek, nyugalmát harcaimnak.

Mert még többször eszembejutott az a lány, nem tudtam elfelejteni. Nagy önmegtartóztatás kellett hozzá, hogy ne gondoljak rá és elfelejtsem.

De segített az Úr és erős maradtam.

És mondom a többiekkel:

Salva nos Domine vigilantes,

custodi

nos dormientes.

SZOMBATHY VIKTOR

RÉVEDEZÉSEM

egy fehér bárányfelhő leszakadt pelyhes foszlánya a mélyen kéklő ég habzó taván. Míg én itt fáradt testtel botorul fekete föld fövenyén bolyongok céltalanul Lelkem sorsmadarak szárnyán sasok honába tör.

ZALAY GYULA.