Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-04-01 / 4. szám - Szombathy Viktor: Az új Madonna
gam gyarló eszközeivel csak így mutathatom be, amit akarok. Ez az én lelkem áldozati lángja, amelyet minden dombok fájánaik s minden szemek ragyogásának tüzével kell meggújtanom. Nem szabad a kinti természetet szolgalélekkel másolni, amikor a bévülső embert akarod megmutatni. Egy nap: lidércfény, minden nap azonban: öröki Tűz és nekünk ezt az örök tüzet kell ápolnunk magunkban, Isten szolgáinak... Pál apostol itt: minden ember, a dombok: minden földek, a fa: minden fa. Az apostol szeme a végtelen gondolat tükre, mozdulata az örök Mozgás, amely egy pillanatban mégis merevnéiki tetszik talán.. Pál apostol itt csak jelkép, de jelkép volt Madonna is, akit Fiesoléban festettem, a franciskánusoknál s a gyermek Jézus, akivel a boroszlói minoritákat ajándékoztam meg. Jelkép minden, a magunk élete is, hogyan ne lenne jelkép egy gyarló festmény... így feleltem neki: — Isten véghetetlensége éppen abban rejlik, hogy a percek külömböző változásban peregnek egymásután. Az ezerféle szín, a kacagás-sírás, az indulatok változósága, jóság-rosszaság, fény és árnyék jelentik Isten véghetetlen birodalmát s ezeket kell nekünk képekben kifejezni. Az élet örömét, a magbánás és az alázat fájdalmát, a fölöttünk keringő napot, a gyümölcsöt, amely érik, a csecsemőt, amikor gügyög s a harcost, amikor elesik, vetést, aratást... mindent. És Pál apostolt is, de harcolva, lázzal, a halmokat Isten napjának resziktető fényében, — mondtam lelkesülten. Fra Giuseppe legyintett. — Pogány vagy és magyar, tehát fiatal vagy! Minden esendő formát meg kell tisztítani a salaktól s az örök Lelket önteni bele. — A rni adományunkkal isten minden birodalmát elevenen kell bemutatnunk! — vetettem közbe. — Te még csak a lépcsőjénél jársz a művészeteknek, — mondta kevélyen, — félős, hogy be sem lépsz a Csarnokba, hanem kint maradsz a vásári zajban. Nem folytathattuk. Itt volt a lámpagyújtás órája, a harang esti imára csendült, besötétedett már, mennünk kellett. S bár nem beszélgettünk aznap többet a nagy kérdésről, magunkban sokat gondolkoztunk jajta s azt hiszem, mindketten úgy véltük, hogy
